Gore Verbinski (A Karib-tenger kalózai sorozat rendezője) a 2002-es, igencsak hatásos Kör-remake óta nem rendezett horrorfilmet, szóval a misztikus thrillerként aposztofált Az egészség ellenszere hírére én is felkaptam a fejem. A film előzetese alapján én egy Viharsziget-féle, félig a főszereplő elméjében játszódó thrillert vártam, valami trükkös fordulattal... e helyett egy szatirikus elemekkel felvértezett, nehezen beinduló, és csak többé-kevésbé működő történetet kaptam, ami a szíve mélyén egy gótikus horror akar lenni. De nem lesz az - sajnos.
A sztori szerint a fiatal, de feltörekvő Lockhartot (Dane DeHaan) a cége az Alpokban pihenő ügyvezető, Mr. Pembroke után küldi. A férfi célja az, hogy mihamarabb hazavigye a világtól elzárt svájci szanatóriumból a nagy nevű üzletembert, mivel nélküle a tervezett üzleti fúzió nem tud létrejönni. A szanatórium azonban, ahol Pembroke tartózkodik, korántsem az az idilli hely, mint aminek kívülről látszik... egy autóbaleset, rejtélyesen fel- és eltűnő angolnák, néhány kihulló fog és egy különleges fiatal lány, Hannah (Mia Goth) felbukkanása teszi egyre furcsábbá - és hosszabbá - Lockhart szanatóriumbéli tartózkodását.
"Képtelen vagyok arra, hogy ne lássam meg az igazságot" (remélem helyesen idézem) - hangzik el a film háromnegyedénél-végénél az egész mozi gondolatiságát jelentő kulcsmondat. Álláspontom szerint ez az a mondat, amin keresztül az egész film velejét meg lehet ragadni, jó és rossz értelemben egyaránt. A film azt a jelenséget járja járja körül, ahogy az ember átveri saját magát. Természetesen ez csak ideig-óráig történhet meg, előbb vagy utóbb mindannyiunknak rá kell jönnünk, hogy az igazságot nem kerülhetjük el, bármennyire erősen is hiszünk valami másban. Ez a filmben szatirikus eszközökkel megfestve úgy jelenik meg, hogy sok, a szanatóriumban pihenő embernek nincs is semmi baja, csak magának beszéli be a betegséget. A narratíva szempontjából ez úgy nyilvánul meg, hogy a rendező rájátszik a néző azon elvárására, mely szerint egy különlegesen bonyolult csavar kell az ilyesfajta alkotásokba. Nem tudom mennyire spoiler, vagy sem, de itt bizony nem fogunk olyan fordulatokat kapni, amelyek fenekestül felforgatnák az egész sztorit. Lényegében ugyanazt a "gótikus" történetet építgeti a film, többször is elmondva, ízlelgetve elejétől a végéig, csak nem vagyunk hajlandóak elhinni. Egyrészt azért nem, mert elég blőd természetfeletti elemeket tartalmaz (ez mondjuk engem nem zavart), másrészt meg azért nem, mert a skizofrén-elmebeteg-"halottembereketlátok"-filmeken szocializálódott agyunk nem képes beérni azzal, hogy csak az van, amit mondanak nekünk (ez viszont már szúrta szemem). Pedig de, ebben a moziban csak annyi van, amennyit elejétől fogva belénk sulykol. Ez azonban hiába jelenti a mondanivaló és az elbeszélés, vagy másként fogalmazva a tartalom és a forma tökéletes összejátszását, mégiscsak hiányérzetet hagy a nézőben.
Pedig egyes elemeiben iszonyú jó lenne ez a mozi. Azokban a jelenetekben, ahol Verbinski klipszerűen fogalmaz, célirányosan vezeti tehetséges színészeit és nagyszerű operatőrét (Bojan Bazelli), valamint Benjamin Wallfisch - nem egyszer hátborzongató leányénekkel megtámogatott - zenéje előtérbe kerül, kifejezetten erős hangulati töltettel rendelkező képsorokat kapunk. Gondolok itt pl. arra a jelenetre, ahol Hannah áll a várfalon, és az autóval távolodó Lockhart forgolódva figyeli az alakját. De említhetném Lockhart gőzkabinbéli eltévedését is, ami az állhatatos, már-már hipnotikus mankórecsegéssel parádésan kelti a feszültséget. A finálébéli vérfertőző éjszakai "esküvő" lámpásokkal felsorakozó, fehér leplekbe öltözött ápolói is stílusos összképet alkottak. De kiemelhető Hannah balerinafigura-inspirálta tánca is, amelyet a német újhullámos rockbanda Spliff zenéjére produkál a kocsmában: itt már némi humor is befigyel, ami nagyon jót tesz a műnek.
Sajnos azonban a film túl hosszú, túl sok unalmas pillanatot tartalmaz, és túl kevés igazi tartalom van a logikailag erősen támadható története mögött ahhoz, hogy végig lekösse a nézőjét. A horror sokszor parasztvakító ijesztgetésekben nyilvánul meg, amelyek esetében az "ez vajon hallucináció volt-e vagy sem?" kérdés csak az első egy-két alkalommal érdekes, utána már inkább fárasztó. Kifejezett gore-ról minimális mértékben beszélhetünk, csupán néhány összeszottyadt hulla, egy felvágott tehén, és egy szuperplánban keresztülfúrt fog teszi próbára majd a gyomrunkat. Itt jegyezném meg, hogy a CGI néhol meglepően illúziórombolónak hatott a filmben, a szarvas és az összeégett arc megjelenítése pl. kicsit ciki volt.
Na mindegy, nem lett egy kifejezetten rossz film Az egészség ellenszere, de inkább mondanám érdekesnek és egyes elemeiben hangulatosnak, mint jónak és kerek egésznek. Nem bántam meg a mozijegy árát, dicséretes a forma és a tartalom fentebb ecsetelt összecsengése, voltak benne emlékezetes jelenetek is, de én jobban örültem volna, ha a rendező nem reked meg a nézői elvárásokkal való játszadozásnál, és az egyszerű mondanivaló sulykolásánál, hanem ezek mellett rendesen kibontja a műben rejlő horrorpotenciált is.
7/10
