Az első évadról írt kritikámban arról panaszkodtam, hogy az Ash vs. Evil Dead sorozatban kissé rövidek az epizódok az igazi Ash-élményhez... nos, a készítők ezt érezhették is, ám nem az egyes epizódok hosszán növeltek, hanem a töménységükön. Ha az első évadban látott vérengzés gyomorforgató és gusztustalan volt, akkor az új részekre hirtelen nem is tudnék megfelelő jelzőket találni. Vedd úgy, hogy az első etapban lévő belezéseket meghatványozták az alkotók, mind a mennyiséget, mind a kreativitást tekintve. A hangulat persze változatlanul komolytalan maradt, így a bőséges (néhol "bő segges") gore ellenére senki nem fog rosszakat álmodni a sorozattól (oké, az óvodások igen, de ők meg ne nézzék), sőt, új elemként ezúttal kaptunk egy nagy rakás kifejezetten parodisztikus elemet is, tele konkrét utalásokkal és hommage-ekkel. Ha szeretted pl. Stephen Kingtől a Christine-t, vagy éppen a Vissza a jövőbe-filmeket, ezzel az évaddal bizony bele fogsz nyúlni a tutiba!
Történet? Hát ilyesmi nem nagyon van ebben a sorozatban, mint ahogy életszerűség, következetesség, vagy logika sem. Ha ilyesmit keresel, ez nem a te műsorod. Ha viszont vevő vagy a trashgore cuccokra, akkor elég lesz neked a történet kapcsán annyi, hogy Pablo lassan Necronomiconná mutálódik, felbukkan a Baal nevű fődémon (aki Ashnek csak Bill), Ruby most éppen a jók oldalán harcol (amíg nem találkozik önmagával), és Ash figurájából egy önjáró, aberrált, gyilkos hajlamú kesztyűbáb készül Ashy Slashy néven, ami azzal követi el a legnagyobb hibát, hogy Kellyt megpróbálja szexuálisan zaklatni (ha ugyan zaklatásnak nevezhetjük a nemi szerv harapdálást és a pisibe fojtási kísérletet). Elmebeteg cucc? Az. Szeretjük? Imádjuk.
Woman in crowd: We love you Ash!
Ash: Hey, I love me too!
A készítők pontosan tudták, hogy mi kell nekünk, Evil Dead-fanoknak. Dübörög Ash egyszemélyes show-ja, hősünk egója, pofája és álla pedig változatlanul gigantikus. Ezúttal megismerhetjük Brockot, Ash nehéz természetű faterját (Lee Majors személyében tökéletes castingot kaptunk, még az állméret is stimmel), és felbukkan főszereplőnk húga, Cheryl is (akit szerencsére itt is az eredeti Evil Dead-filmes hugica, Ellen Sandweiss alakít). Hőseink a történet során eljutnak Ash szülővárosába, Elk Grove-ba, majd kapunk időutazást és persze ismét vissza kell látogatniuk abba a bizonyos erdei kunyhóba is. Ha még nem lenne elég a fanservice-ből, megkapjuk Ted Raimit (az eredeti filmeket jegyző Sam Raimi rendező öccsét) is, aki egyrészt Chatként, Ash gyermekkori cimborájaként jelenik meg, másrészt egy rövid ideig felveszi az Evil Dead II-ből megismert felpüffedt nagymama-démon jelmezt is - szerencsére itt már nem látszik ki a háta a jelmezből, mint az eredeti filmben.
A gore-t és morbiditást már említettem, de szerintem az a legegyszerűbb, ha beillesztek egy - értelemszerűen erősen korhatáros - szemléltető videót, hogy mindenki eldönthesse, kell-e neki ez a fajta élmény, vagy sem. Az évad második részében egy halottasházban tökéletetes splatstick-esszenciát (esős-kelős slapstick humor + splatter vérengzés keveréke) kapunk, amikor Ash hullákat kutat át a Necronomicon után, és az egyik holttest életre kelve aljas módon behúzza a seggébe hősünk fejét (hmmm... még ilyet sem írtam le a blog hasábjain):
Ebből a jelenetből aztán mindenki levonhatja a megfelelő következtetéseket, nemcsak az évadbéli humor és a vérengzés jellegére, de az alkalmazott maszkok, trükkök minőségére, és a zene funkcionalitására vonatkozóan is. Ha már funkcionalitásnál tartunk, igazából nem csupán a zenére mondhatjuk azt, hogy szimplán ellátja a feladatát. Itt kérem szépen minden színész játéka (pontosabban minden khm..."színész" khm... "játéka"), minden beállítás, és lényegében minden egyes filmes eszköz a fenti jelenetben kulminálódó "undorodva röhögök"-hatás elérésének, és a rajongók nosztalgikus érzései meglovagolásának rendelődik alá.
Apropó nosztalgia! Már a bevezetőben is említettem, hogy ezúttal az első évadtól eltérően kifejezett hommage-jeleneteket is kapunk, és nem csak a Gonosz halott-filmek kapcsán, hanem egyéb '80-as évekbeli klasszikusok, pl. a Jedi visszatér-film viszonylatában is. Ezek szerencsére jól beleilleszkednek a retro feelingbe, amit a sorozat közvetít, nem lógnak ki a produkció szövetéből.
Chet: Dude, there's a chainsaw in my back seat.
Ash: Yeah, that's mine.
Chet: What's it for?
Ash: Um...Ice sculpture.
Chet: Oh...and the shotgun?
Ash: That's mine too.
Chet: What's THAT for?
Ash: In case they don't pay for the ice sculpture.
Ebben az évadban végre kapunk egy - a sorozat mércéjével mérve - normális ívű finálét is, ahol Ash és Baal test-test elleni küzdelemben egymásnak feszülnek, megfelelően apokaliptikus körülmények között persze (azért nagy truvájokra senki ne számítson, de végre nem csak egy alibi megoldást láthatunk). A tisztességesebb finálénak és a részek töménységének megnövelésével igazából az alkotók ki is küszöbölték az első évad csekély számú hiányosságát, úgy, hogy közben megtartották a pozitívumokat is. Mindezek alapján az én szememben egy majdnem tökéletes évad született, amelynek fényében már az is nagy eredmény lesz, ha a harmadik etapban sikerül tartani ezt a színvonalat.
Persze, ha nem vagy Evil Dead-fanatikus, akkor nagy valószínűséggel az egész sorozatot egy összefércelt, pofátlan fanservice-től bűzölgő undorító szarbélkupacnak fogod tartani... de én fan vagyok, szóval számomra nagyon groovy a cucc.
9/10
