Ha egy filmet kéne megneveznem, amiben tökéletesen jelenik meg a VHS-korszakot jellemző felmagasztalt igénytelenség, akkor egyértelműen a Hegylakót mondanám, de trónkövetelőként szorosan ott állna mögötte a Robotzsaru. Ironikus módon - hasonlóan pl. a Rémálom az Elm utcában-hoz - itt is éppen elég megnéznünk a rajongók által ócsárolt (és kiemelkedőnek vagy emlékezetesnek valóban nem mondható) remake-et, hogy tucatnyi téren mutatkozzon meg az eredeti hiányossága. Ugyanakkor az is tény, hogy egy tekintetben semmiképpen nem érhet fel a 2014-es verzió az 1987-eshez (ebben pedig meg is kaptunk utóbbi sikerének minden magyarázatát): a kamaszos vérszomj kielégítésében.
A Robotzsarunak ugyanis alapvetően két üzemmódja van: vagy röhejesen teátrális vagy kínosan erőltetett. Előbbivel, a Bolondos dallamokból szalajtott, kéjgáztól betépett gonosztevőktől az elefántként a porcelánboltban pusztító főszereplőig egy kiskamasz fiú menőség-érzetére játszik rá, utóbbival - mint például az igazgatósági ülésen kipróbált droid vagy a WC-ben hangosan felettesét ócsároló alelnök - pedig a forgatókönyvírói agymunka szükségét igyekszik minimalizálni. Egy-egy jelenetben nem kell sokat várnunk, hogy szereplőink elkezdjenek direktben a néző felé kibeszélni a vászonról, amikor pedig nem ez történik, akkor színpadias összecsapásokat és egysorosokat figyelhetünk.
Ugyanakkor annak ellenére, hogy ez az ízléstelenség legalább akkora mértékben Verhoeven sara, mint íróié, mégiscsak neki köszönhető, hogy a végeredmény viszonylag nézhető: dinamikus hosszú beállításai, a korhoz képest meglepően hiteles akciójelenetei és a korszak védjegyévé vált kendőzetlen brutalitás megadja azt a stílust és élvezeti értéket a produkciónak, amin már el tud evickélni. Persze tagadhatatlan, hogy sokszor ez is rettentő öncélúan valósul meg (micsoda szerencse, hogy az elhagyatott gyártelepről senki nem távolította el a veszélyes hulladékot!), de az effajta kegyetlenség legalább illik a mű disztópikus hangulatához, ellentétben a gyerekes motivációkkal és dialógusokkal.
De még ha ezektől el is vonatkoztatok, akkor is iszonyatosan vékony a Robotzsaru narratívája: főszereplőnk robotszerű bosszúja képtelen megadni a megfelelő érzelmi köteléket, az ellenfelek, illetve a köréjük épített összeesküvés mintha szándékosan nem akarná valódi próbatétel elé állítani (gondoljunk csak bele, hogy legyőzésüket olyan véletleneknek köszönheti, mint hogy az ED-209 nem tud lépcsőzni vagy hogy a komplett bűnbanda képtelen eltalálni őt a robbanótöltetekkel), az ezek köré fogalmazott anti-korporatív gondolatvilág pedig ma már inkább megmosolyogtató kordokumentum, mint szellemes látlelet.
Koncepció szintjén is eleve gyenge lábakon áll tehát a Robotzsaru, amely lábakat a röhejes és kifejezetten buta hatásvadászata rendre ki is rugdossa alóla. Ha nincs Verhoeven, még egy B-film mércéjét sem ütné meg, azonban neki hála legalább a kiskamaszok igényeit megüsse - olyannyira, hogy ők még láthatóan felnőttként is kiemelkedő filmként emlegetik.
5/10
(danialves)
------------
A nyolcvanas évek egyik legmenőbb akcióhősének nem volt olyan fényes a páncélja és dögös a szövege, mint Vasembernek, mégis simán kenterbe veri még ma is az éppen regnáló képregényhősöket. A Robotzsaru nemcsak igazi időutazást jelent a 80-as évekbe annak, aki akkoriban volt gyerek, úgy, mint én, hanem egy meglepően intelligens sci-fi akciófilm, amelynek olyan jó volt a forgatókönyve, a főszereplője és a rendezője, hogy messze ki tudott emelkedni az akkoriban fénykorát élő zsánerből. Verhoeven nem restellte meglovagolni az akkoriban tomboló Terminátor-lázat, azonban hozzá tudta adni azt a bizonyos pluszt ehhez a filmhez, amitől több lett egy szimpla B-filmnél: olyan társadalomkritikai éllel rendelkezik, hogy ennyi év távlatából is megdöbbentő. A média hatalma és az óriásvállalatok lelketlensége fájdalmasan realistán mutatkozik meg a képsorokon, nem csak a vérben tocsogunk, hanem egy nem éppen szépre kozmetikázott korrajzot is kapunk a 80-as évek Amerikájáról.
Kevés akciófilm mondhatja el 30(!) évvel a születése után, hogy még mindig pörgős és érdekes, ez az alkotás azonban ebbe a kategóriába tartozik. A látvány is zseniális, csak nem abban az értelemben, amit manapság egy CGI-remektől elvárnánk. Ez a film ugyanis még stop-motion technikával készült, és igen, nagyon látszik rajta, hogy ez a technika már elavult, de ez lényegtelen, mert olyan stílusa van ennek az alkotásnak, ami még ennyi év után is átragyog az időnként avíttosnak tűnő jeleneteken. Mert Robotzsarunak olyan tartása és méltósága van, amelyet nem sok akcióhős mondhat el magáról, ez egyrészt Peter Weller-nek, másrészt pedig a kiválóan felépített történetnek köszönhető. Nem csak az akciójelenetekre figyelt oda ugyanis a rendező (azért ezen a téren sem kell szégyenkeznie a filmnek, ma már elképzelhetetlenül brutálisan véres jeleneteknek lehetünk tanúi, ld. pl. a droglabor gazembertelenítése), hanem arra is, hogy felkeltse és fenntartsa a néző érdeklődését. Nem sok időt vesztegetünk az előjátékra, viharsebesen eljutunk abba a fázisba, hogy emberünk kiborgként ébred fel, amelyet mi is az ő szemével nézhetünk végig. A robot szuperzsaru első feltűnése a színen is mestermunka, először csak távolról látjuk, egyre kíváncsibbak leszünk rá, míg végül végre szembetalálkozunk vele,és teljesen le vagyunk nyűgözve, pedig még el sem kezdte üldözni a bűnt. És az igazán dögös jelenetek csak most következnek, azt a lelki folyamatot is teljes mértékben átérezhetjük, ahogyan a kiborg lassan visszaemlékezik emberi életére, rádöbben, hogy elveszítette a családját, és már soha nem kaphatja vissza őket (felhívám a figyelmet arra a zseniális képsorra, amikor a régi házába belépve újraéli az emlékeit, rengeteg érzelmet árasztanak ezek a jelenetek, úgy, hogy egyáltalán nem közhelyesek).
Na de mégicsak az lenne a lényeg, hogy főhősünk jól szétrúgja a rossz fiúk hátsó felét, ami meg is történik annak rendje és módja szerint, igazi oldschool módon, brutálisan és nem túlbonyolítva, ahogyan azt kell. A Robotzsaru nem puffogtat olyan örökbecsű egysorosakat, mint a Terminátor, de mindvégig méltóságteljesen, hivatásához méltó komolysággal teszi a dolgát. A robotruha nyilván nem olyan dizájnos, mint amit mostanában megszoktunk a képregényfilmekben, viszont iszonyat menő,az összhatás és Peter Weller olyan remekül játszotta a szerepét (gondoljunk bele, milyen nehéz helyzetben volt, gyakorlatilag csak a testével játszhatott, de kiválóan megoldotta a feladatot), hogy kétségünk sincs afelől, hogy egy igazi hőshöz van szerencsénk, akinek az a védjegye, hogy minden kiborsága ellenére meg tudta őrizni az emberi mivoltát.
Az ikonikus sisak levétele csak kevés filmben sikeredett igazán emlékezetesre (ld. Star Wars), de Verhoeven-nek annyira jól sikerült fokoznia a feszültséget, hogy a sokadik újrázás során is le lehet döbbeni a kiborgarc látványán. Vagyis egyáltalán nem egy felejthető tucat akciófilmről beszélünk, hanem egy érzelmekre ható, elgondolkodtató moziról, amiből amúgy az akció sem hiányzik, és a sci-fi vonal sem elhanyagolható. A rendező kihozta a maximumot a történetből, a főszereplő telitalálat volt, a zene zseniális, nem véletlenül lett gyerekkorunk kedvence ez az alkotás. A sötét oldal is méltóképpen képviseltette magát, Kurtwood Smith és Ronny Cox émelyítően remekül gonoszkodtak, ők is hozzájárultak ahhoz, hogy igazi filmélményt tudjon nyújtani a Robotzsaru a harmadik X-be lépve is.
Manapság, amikor futószalagon készülnek a tökéletesen felejthető akciómozik, igazi felüdülés egy ilyen régi kedvenc újrázása, mert még mindig fel lehet benne fedezni újabb kis nüanszokat, amelyeket eddig még nem vettünk észre benne, rá lehet csodálkozni arra, hogy igazából csak a kreativitás különbözteti meg a B-kategóriás akciófilmet az emlékezetestől, a jó film nem pénz kérdése, a tehetség sokkal fontosabb. Igen, megrágta egy kicsit az idő vasfoga ezt az alkotást, de a korral csak nemesedett, nem avult. Megunhatatlan!
9/10
(FilmBaráth)
A Robotzsaru teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán