Az elmúlásról nem könnyű jó könyvet írni, Hartay Csabának azonban sikerült. Nem giccses, nem túlzó, egyszerűségében szép és szomorú, miközben mégis jókat lehet mosolyogni a haldokló nagypapa nem éppen szalonképes szövegén. A halál az élet része, előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal, hogy a családtagjaink itt hagynak bennünket. Mindenki végigéli ezt a folyamatot, és attól függően, hogy milyen élethelyzetben szembesül vele, másként dolgozza fel. Nekem borzalmas élményeim vannak a halálról (végig kellett néznem, ahogy szeretett nagymamám idősebb lányának halálát siratja, majd amikor ő beteg lett, és elmentem hozzá a kórházba, azzal fogadtak, hogy éjszaka örökre elaludt, és ugyanezt még egyszer átéltem anyámmal, gyűlölöm a kórházat, a közelébe se megyek, csak akkor, ha nagyon muszáj), mert nem sikerült még életükben elbúcsúznom szeretteimtől. Éppen ezért nagyon mélyen megérintett ez a könyv, amely okosan, líraian, és nagyon emberien meséli el nekünk egy 12 éves kisfiú és nagypapája búcsúját. Pláne úgy, hogy az én nagypapám is ugyanilyen öntörvényű, makacs és akaratos volt (nagyon hasonlítok rá, ahogy telnek az évek, egyre jobban), sok szép emlék jutott eszembe róla és a gyerekkoromról, miközben ezt a szomorúan szép könyvet olvastam. Vigaszt nem tud nyújtani az író annak, aki mostanában veszített el számára fontos személyt, de a fájdalmat tudja enyhíteni, és ez nem kevés. Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, mert egy olyan régióba tehetünk utazást a segítségével, amelyről nem szoktunk beszélni, pedig kellene, hiszen a gyászt fel kell dolgozni ahhoz, hogy folytatni tudjuk az életünket.

Olivér 12 éves kikamasz, aki korán elvesztette az édesapját, ezért nagyon erősen kötődik a nagyapjához, aki finoman szólva sem él józan életet, nagyon erős dohányos, és az unokáján kívül igazán csak a horgászat érdekli. Azonban az egészségtelen életmódja miatt végül kórházba kerül, és az orvosok elmondják a családnak, hogy már nem sok ideje van hátra. A nagypapának és az unokának meg kell békülnie az elmúlás tényével, ami természetesen hihetetlenül fájdalmas folyamat mindkettőjüknek...

Több síkon játszódik a történet, időben és térben egyaránt, de mégsem érezzük úgy, hogy szétesne a cselekmény, végigkövethetjük a lelki folyamatokat, ahogyan a család megéli ezt a szomorú eseményt. Az anyuka és a nagymama érzéseit is megismerjük, de elsősorban a nagypapára és az unokára koncentrál a szerző. A könyv elejen azonnal megkedveljük a papát, annyira stílusosan osztja az észt a kisfiúnak, olyan mondatokat ad a szájába a szerző, amelyek simán földhöz vágják az olvasót (pl." Ne tettesd a hülyét. Neked is van lelked. Sőt, neked még van lelked. Később kitapossák belőled. Dagadtra pofozzák majd a lelked arcát." "Dehogy volt hős a fater. Áldozat volt. Egy olyan áldozat, akinek a teste túlélte a harcokat, de a lelkét szitává lőtték":). Sok mindent megélt, nem kicsit fáradt bele a mindennapi harcokba, iszik, dohányzik, és nem tűri el, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Szereti a családját, főleg a kisfiút, de nem engedi, hogy irányítsák. Szóval nem semmi fazon az öreg, de a betegség őt is utoléri, és akármennyire vissza szeretne térni a régi életéhez, lassan, de biztosan belenyugszik, hogy ezen a világon véget értek a napjai. A kisfiú nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, túl kicsi még, hogy felfogja, mi is történik a szeme előtt, de a saját szintjén mégis megérti, hogy el fogja veszíteni szeretett nagyapját. Gyönyörű a lezárás, mindenféle giccstől mentesen, egyszerű szavakkal mutatja meg nekünk az író, ahogyan a nagypapa átlép egy másik lelki síkra.

Hartay Csaba alapvetően költő (nyolc verseskötete jelent meg eddig, és a könyvet olvasva nagyon sajnálom, hogy eddig még nem volt egyikhez sem szerencsém), de regényíróként is tevékenykedik, ez a harmadik könyve a műfajban. Az ő példája is azt mutatja, hogy vidéken (Szarvason) élve is be lehet futni irodalmi karriert, miközben a szerző a hétköznapokban egy szarvasmarha telepen dolgozik családi vállalkozásukban, és amúgy mellesleg még blogot is ír Viharsarki kattintós néven. Ez volt az első alkotás, amit olvastam tőle, és teljesen ledöbbentem azon, hogy fiatal kora ellenére (1977-ben született) mennyire sokat tud az emberi lélekről. Bátor témaválasztás az elmúlásról írni, de emberünk simán vette az akadályt, olyan könyvet tett le az asztalra, amely sokáig velünk marad.

Egy teljesen átlagos család életébe nyerhetünk bepillantást, amelynek tagjai azonban végigéltek sok-sok évtizedet ebben az országban, amelyek értelemszerűen nyomott hagytak rajtuk. A dédpapa épségben hazajött ugyan a Don-kanyarból, de egy életre megnyomorodott a lelke, a nagypapának nem volt könnyű felnőnie az 50-es években, de megadatott neki az igaz szerelem (hogy aztán sok évvel később az unoka döbbenten olvassa az érzelmes sorokat, amelyeket a nagymamájához írt anno), családos ember lett, de mivel sok csalódás érte az életben, egyre inkább a káros szenvedélyeihez és a horgászathoz menekült. Felesége és lánya próbálták kordában tartani, de nem jártak sikerrel, a kórházban sem adta meg magát könnyen sorsának, mindvégig megőrizte a tartását, miközben megbékült az elkerülhetetlennel. A kisfiúnak nagyon nehéz feldolgoznia, hogy végig kell néznie, ahogy nagyapjából lassan, de biztosan elszáll az élet, túl fiatalon érte ez a trauma.

A téma ellenére jó volt olvasni a könyvet (bár közben természetesen folytak a könnyeim, nyilván eszembe jutottak a saját élményeim), mert az író nagyon jól adagolta az érzelmeket, megismerhettünk minden karaktert, a teljesen hétköznapi szereplők abszolút emberien reagálták le a szomorú helyzetet, mindvégig úgy érezhetjük, hogy ez a történet rólunk is szól. A humor sem hiányzik a könyvből, de csak pont annyi található benne, hogy ne billenjen át a mérleg nyelve, és teljes mértékben át tudjuk élni a nagypapa és az unoka tragédiáját. Szép és tartalmas kötet, mindenkinek csak ajánlani tudom!

10/10

A könyvet az Athenaum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.