Az az év, ami Sherlock-kal kezdődik, csak jó lehet. Ez volt a kincstári optimizmus, de azért aggódás volt a köbön, mert az előző évad finoman szólva is felejthetőre sikeredett. Szerencsére annyira sok idő telt el azóta (Benedict Cumberbatch és Martin Freeman közben világsztárok lettek, elég ritkán érnek rá a sorozatra, ez van), hogy már régen elfelejtettük, és ugye a tavalyi különkiadás helyrerázta kicsit eléggé zilált rajongói lelkivilágunkat. Az alkotóknak össze kellett kapniuk magukat, hiszen nem kicsit csappant meg irántuk a bizalom, vissza kellett találniuk saját magukhoz, hiszen kitaláltak egy nagyon jó sorozatot, amelyet imád a nép, hogy aztán jól lelombozzanak mindenkit a dögunalmasra sikeredett harmadik évaddal. Mark Gattis és Steven Moffat szerencsére összekapta magát, visszakaptuk végre kedvenc zseniális nyomozónkat pont olyan kiállhatatlannak és kiszámíthatatlannak, amilyennek szeretjük. Biztonsági játék lett a végeredmény, de a jobbik fajtából, újra dübörög a Sherlock Holmes-feeling, kell ennél több?

Sherlock (Benedict Cumberbatch) biztos benne, hogy Moriarty meghalt, és mivel fogalma sincs, mit jelent az utolsó üzenete, úgy dönt, eljátssza a célpont szerepét, vagyis éli az életét, és várja, hogy megtalálják. Közben nyomozni kezd egy bűnügyben, amelyben a tettes Margaret Thatcher szobrokat keres és tör szét, vagyis keres bennük valamit. Amikor kiderül, hogy mit, nagy fordulatot vesz az ügy: a célpont ugyanis nem Holmes, hanem Mary...

Moffaték becsületére legyen mondva, tanultak az előző évad fiaskójából, visszavettek a heroizmusból, a gazdag képi világ maradt (bátran kísérleteztek a fényekkel, de ügyeltek arra, hogy az összkép harmonikus maradjon), ugyanakkor nem a látványra koncentráltak, hanem a forgatókönyvre és a karakterekre. A negyedik évadban már nyilván nem könnyű meglepni a közönséget, de azért sikerült olyan jól csűrni-csavarni a történetet, hogy érdekes és izgalmas maradjon. És ami a legfontosabb: újra nyomoztunk végre, már megint nem volt szinte semmi nyom, amin aztán Sherlock elindult és brilliánsan megoldotta az ügyet. Közben persze mindenkit az idegbajba kergetett a "zseni vagyok, mindenki elmehet a fenébe" stílussal, ami nagyon jól áll neki, és ezúttal nem hatott mesterkéltnek sem. Na jó, egyszer-kétszer túltolták az alkotók, de nem olyan zavaróan, hogy kizökkenjük az események menetéből.

Közben Sherlock kis családjában is zajlanak az események, megszületik Mary és John kislánya, Rosie, akivel természetesen nem sokat tud kezdeni kedvenc antiszoc nyomozónk, legalábbis ebben a részben, de hát most nem is a kicsin volt a fókusz, hanem az anyukáján. Maryt utoléri a múltja, akcióban sincs hiány, de inkább a mesterdetektív utánozhatatlan agytekervényei kerülnek előtérbe. Jól adagolják az érzelmeket, a háttérben még mindig ott a Moriarty-szál, és a családi vonalnak köszönhetően úgy tudott izgalmas maradni a történet, hogy Sherlock nem jutott ősellensége árnyának nyomába. John kicsit háttérbe szorult, de minden bizonnyal csak átmenetileg, hiszen ez a rész csak a felvezetése volt a várható eseményeknek, vélhetően erősen emelkedni fog a tét a hátralévő két felvonásban.

A humor is visszatért a sorozatba, a családias hangulat is maradt, de a "Game is on!" jelmondat is újra élettel telt meg végre, ha nem is turbófokozaton zakatolnak az események, azért messze nem unatkozunk. Mi nézők örülhetünk, mert újra Sherlock-érzésünk van, vagyis visszakaptuk azt a sorozatot, amelyet megszerettünk. Nyilván már nem a konstans beájulás a cél, hanem az, hogy stabilan hozzák az alkotók azt a szintet, amelyet elvárunk, és ezt csont nélkül megkaptuk. Az első évadok bátor kísérletező kedve azonban már a múlté, takaréklángon izzik a forgatókönyv és a szöveg zsenialitása, de ez egyáltalán nem középszert jelent, hanem egy jó színvonalú epizódot, amellyel visszahozták a nézők kedvét a sorozathoz.

Benedict Cumberbatch szokásához híven elviszi a hátán a történetet, még mindig tud új színt adni a karakternek. Martin Freeman volt már jobb, Mark Gattis és Amanda Abbington kiváló. Una Stubbs, Louise Brealey és Rupert Graves már megint túl kevés jelenetben szerepelt. Igazából nem hiányzott a nagy formátumú ellenfél az első részből, a cél a nézők bizalmának visszaszerzése volt, ezt pedig simán szállította ez az epizód. Jól kezdődik az év, mert Sherlock visszatért, úgy, ahogyan szeretjük!

8/10

A Sherlock teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán