Volt egyszer egy kisfiú, akinek nem volt túl boldog a tinédzserkora, mert abban a kisvárosban, ahol élt, nem igazán értették meg a különcségét és az érzékenységét. Aztán sok évvel később az akkor már világhírű rendező megkapta a lehetőséget arra, hogy elmesélje nekünk, milyen érzés volt kívülállóként létezni egy átlagos amerikai településen, ahol mindenki egyforma és unalmas, és ez a közösség kitaszítja magából azt, aki nem simul bele a hétköznapokba és egyénisége van. Tim Burton - mert ő volt az a kisfiú - , legszemélyesebb filmjének nevezte az Ollókezű Edwardot, amelyben benne van mindaz a varázslat, amelyet olyannnyira hiányolunk mostanában a mester alkotásaiból. Gyerekkorom egyik kedvencéről van szó, rongyosra néztem egykoron, de már nagyon régen nem láttam, ezért félve újráztam, de nagyon gyorsan megnyugodtam, semmit sem fogtak az évek ezek a kiváló filmen, ez a mese örökifjú, és pontosan olyan zseniálisan darkos a hangulata, ami miatt annyira szeretjük Tim Burton mozijait, amelyek között abszolút a topligában található ez a nem éppen gyerekeknek való alkotás, amelyben nemcsak a rendező hozta a csúcsformáját, hanem Johnny Depp is, akivel ez volt az első közös filmjük.
Peg-nek (Dianne Wiest) nincs túl jó napja, egyetlen kozmetikumot sem sikerüt eladni, végső kétségbeesésében téved be a romos kastélyba, ahol legnagyobb meglepetésére egy fiút talál, akinek a keze helyén ollók vannak. Megsajnálja és hazaviszi, de nem számol azzal, hogy Edwardnak (Johnny Depp) milyen nehéz beilleszkednie egy számára teljesen ismeretlen világba, és mennyire ferde szemmel néznek a furcsa fiúra a szomszédok, aki hirtelen nagyon népszerű lesz, amikor kiderül, hogy milyen remek művészi érzéke van, hogy aztán minden elromoljon...
"Ölelj meg! Nem tudlak". Ebben a két rövid mondatban benne van Edward minden tragédiája, aki hiába találja meg az igaz szerelmet Kim (Winona Ryder) oldalán, örök magányra van kárhoztatva, mert soha nem fogja tudni úgy kifejezni a lány iránti érzelmeit, ahogyan szeretné. A tragikus események elválasztják őket, de legalább megtudjuk, miért is esik a hó. Mert ez a momentum adja a film kerettörténetét, erről mesél egy nagymama az unokájának, amellyel természetesen az ő és Edward szerelmét mondja el nekünk. A forgatás idején Johnny Depp és Winona Ryder jegyben jártak, és az akkoriban köztük lévő érzelmi töltet hozzá tudta adni azt a bizonyos pluszt a filmhez, amely miatt máig elhisszük nekik Kim és Edward tragikusan szép kapcsolatát. Adott volt a remek forgatókönyv, Tim Burton rendezőként kihozta magából és színészeiből a maximumot, a végeredmény éppen ezért lehetett kivételes, amely máig el tudja varázsolni a nézőjét.
Edward teljesen elzártan élte az életét egészen addig, amíg hirtelen bele nem csöppent az átlagemberek világába, amelyet egyáltalán nem ért, de nagyon igyekszik, hogy beilleszkedjen, és miután kiderül, hogy az ollóit milyen mesterien tudja használni, ha bokrot, kutyabundát vagy női hajat kell nyírni, népszerű lesz a lakosok körében, akik úgy néz ki, hogy befogadják. Edward boldognak érzi magát, szerető családja van, elismerik, és beleszeret a szép Kimbe, akinek elég nehezen esik le a tantusz, csak akkor döbben rá, hogy milyen mély érzelmeket táplál iránta a fiú, amikor miatta vállal egy betörést, amelynek eredményeként újra kitaszítja magából a társadalom. A szerelmi háromszöget nagyon jól sikerült vászonra vinni, az a jelenet, amikor Edward féltékenységében végigkaristolja a lakás falát és a függönyöket, szavak nélkül is mindent elmond az érzelmeiről. Romantikus pillanatokban sincs hiány, ezek közül mindent visz, amikor Kim boldogan táncol a fiú által gyártott hóesesében, és persze, amikor felvállalják az érzelmeiket, és átölelik egymást. Egyetlen csók sem csattan el, mégis érezzük, hogy ők örökre összetartoznak, hiába nem találkoznak személyesen soha többé, az ő szerelmükön nem fog az idő. Tim Burton nagyon kevés szóval mesél nekünk rendkívül mély érzelmekről, és az igaz szerelemről, bebizonyítva, hogy a kevesebb néha több.
Danny Elfman varázslatos zenét komponált nekünk ehhez a megindító történethez, amely műfajilag mese ugyan, de Tim Burton módra, vagyis inkább a felnőtteknek szól, és kőkeményen bemutatja, milyen nehéz egy átlagtól eltérő embernek megtalálni azt a kis zugot, ahol önmaga lehet. A kisváros tipikus lakóit mindannyian ismerjük, a kikapós háziasszonytól kezdve a jólelkű rendőrig, a világ tehát nem sokat változott Tim Burton gyerekkora óta, ma sem könnyű az átlagtól eltérő emberek élete, a különcséget nem nagyon díjazza a társadalom, ami tinikorban nagyon tud fájni, de jó esetben felnőttként megtalálja az arany középutat a delikvens, és azt is, hogy melyek az igazi értékek egy emberben, sohasem a külsőt kell nézni, hanem a belső értékeket. Örök érvényű tanmesét tett le tehát az asztalra a rendező, ezért nem fogott az idő ezen a remek alkotáson.
Bármilyen hihetetlen, egykoron Michael Jackson is bejelentkezett a főszerepre, de Tim Burton Johnny Deppet választotta, aki akkorban nagyon népszerű tévésztár volt, de ő nem látta előtte a 21 Jump Street-ben. Nem volt könnyű helyzetben Johnny Depp, hiszen el volt maszkírozva és nem volt sok szövege, ő mégis meg tudta mutatni a karakter minden mélységét. Winona Ryder nemcsak szép volt, hanem tehetséges is, Dianne Wiest hozta a tőle elvárható színvonalat. A feltaláló szerepében Vincent Price-t láthattuk, akinek ez volt az utolsó filmszerepe.
Tim Burton egykoron a kedvenc rendezőm volt, és ezért nagyon fáj, hogy még mindig nem sikerült kikekeverednie abból a szakmai gödörből, amelyben már túl régen tanyázik, ezért hatalmas élmény volt újra látni egy olyan filmet, amelyet tehetsége teljében forgatott. Ha nagyon akarnék, beleköthetnék néhány apróságba, de eszem ágában sincs, inkább mindenkit arra biztatok, hogy újrázza bátran ezt a régi nagy sikert, nem fogja megbánni!
9/10
Az Ollókezű Edward teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
