Hét éve már, hogy belenéztem egy gyönyörű szempárba, és tudtam, hogy egy életre együtt maradunk. Szimbával egy állatmenhelyen találtunk egymásra, ahogyan az lenni szokott, ő döntött úgy, hogy én leszek a mamája, én pedig hazahoztam. Fogalmam nincs, hogyan éltük túl az első fél évet (előtte soha nem volt kutyám, zéró tapasztalattal vágtam bele abba, hogy megpróbáljak gondoskodni róla, amit lehetett azt persze elrontotam, volt ott minden, tényleg), de mára már ő a család legkisebb, tökéletesen elkényeztetett tagja. Idén vettem észre ez első fehér csíkokat a kis pofiján (nekem ő a világ legszebb ebe, elfogult vagyok, tudom én), és azt, hogy már nem annyira szeles a természete, mint korábban. Az orvos megnyugtatott, hogy az égvilágon semmi baja sincs (mi lenne, jól van tartva, szeretik, megkap mindent, amire szüksége van testi és lelki értelemben egyaránt), és még sok szép közös év vár ránk, de először gondoltam bele, hogyan fogom tudni elengedni őt, ha eljön ennek az ideje. Ezért amikor elolvastam, hogy Steven Rowley könyve pontosan erről szól, tudtam, hogy nekem ez kell! Nem csalódtam, kiváló alkotás, természetesen végigzokogtam, kegyetlen őszinteséggel írta le a szerző, hogyan veszítette el a kutyusát, semmi cukormáz, csak a tények, és az elengedés minden fájdalma. Mégsem csak kutyásoknak ajánlom ezt a fájóan szép alkotást, hanem mindenkinek, aki szeretett már igazán valakit, aki el kellett engednie.

Steven nincs túl jó passzban, nemrégiben ért véget egy hosszú párkapcsolata, íróként sem túl sikeres, és egy nap hirtelen furcsa dolgot vesz észre 12 és fél éves, Lily nevű tacskójának a fején: egy polipot. Nem tud szembenézni a tényekkel, nem fogadja el, hogy a kutyusa napjai meg vannak számlálva, úgy dönt, hogy ők ketten elég erősek ahhoz, hogy sikerrel vegyék fel a harcot a rémisztő polip ellen. A harcot természetesen elveszítik, Lily meghal, de Steven addigra megtanulja elengedni a szeretett lényt...

Nagyon sok mindenről szól ez a könyv sokkal többről, mint egy kutyus elvesztéséről. Steven magányos, már nem fiatal (42 éves), egyetlen társa Lily, aki több, mint 12 éve része az életének, és amíg meg nem jelenik a polip, fel sem merül benne, hogy elveszítheti. Teljesen váratlanul éri érzelmileg a felfedezés, hogy Lily tényleg itt fogja hagyni őt, amelyről először hallani sem akar, ott akarja folytatni a közös életüket, ahol abbahagyták, de miután a kutyus fizikai állapota fokozatosan romlik, kénytelen szembenézni az elkerülhetetlennel. Családja, legjobb barátja lélekben mellette állnak, de neki kell végigcsinálnia egyedül az elengedés iszonyúan fájdalmas folyamatát. Százas papírzsepi bekészítése kötelező, nem kímél bennünket az író, végigéljük vele Lily utolsó heteit, amely ugyan egy természetes folyamat (hiszen minden élőlénynek meg kell halnia egyszer, a kutyus pedig idős volt már), mégis iszonyú érzés végigkísérni Lilyt és Stevent ezen az úton.

A könyv legnagyobb erénye az őszintesége, az író szépítés nélkül írja le, hogyan zajlottak le utolsó közös napjaik Lilyvel, miként szembesült a tényekkel, hogyan hárította a veszteség érzését, amíg lehetett, miként szállt szembe a polippal (nem kispályázott, a tetoválás és a polipok feltrancsírozása csak a kezdet volt, egy utolsó hajóútra is elment a kutyussal, ahol aztán végképp elszabadult a lelki pokol), és hogyan döntött végül az eutanázia mellett (remélem, ha eljön az idő, nekem is lesz ennyi erőm, de ezt most egyszerűen nem tudom elképzelni, ezeket a sorokat is zokogva írom, annyira a könyv hatása alatt vagyok még), és hogyan tudta újrakezdeni az életét Lily halála után. Szívet-lelket tépő történet, mentes minden sablontól, egy mindennapi történetet ír le, szívhez szólóan, de nem sziruposan.

Gazdinak lenni kiváltságos állapot, akinek volt valaha kutyusa, az tudja, mennyi szeretetet tud adni ez az élőlény, aki pontosan olyan mint egy gyerek, gondoskodni kell róla, és neki is vannak jobb és rosszabb napjai. Annyira az életünk részévé tud válni, hogy elképzelni sem tudjuk, mi lenne velünk nélküle. Én jelen pillanatban képtelen vagyok belegondolni abba, mi lesz, ha Szimba egyszer nem rohan elém boldogan, amikor hazaérek, de abban biztos vagyok, hogy ha eljön az idő, és egyre több betegséggel kell majd együtt szembenéznünk, tudni fogom, mikor mondja azt nekem (mert a kutyák igenis beszélnek a gazdájukhoz!), hogy belefáradt a küzdelembe, hagyjam elmenni. Rengeteget tanulhatunk a kutyánktól, becsüljük meg azt az időt, amíg bearanyozzák az életünket!

Ebben a könyvben nincsenek nagy szavak, hatalmas életbölcsességek, egy egyszerű ember és kutyájának történetét kísérhetjük figyelemmel, egy életre szóló kötelék felbomlását, amelyből megtanulhatjuk, hogyan lehet elengedni egy szeretett lényt. Ne legyenek íllúzióid, nyájas olvasó, ezen a folyamaton te is végig fogsz menni velem együtt, ha eljön annak az ideje, csak te nem fogsz belőle ilyen jó könyvet írni, mint Steven Rowley. Az élet a legjobb forgatókönyíró, ahogyan szokták volt mondani, az írás pedig kiváló terápia a gyász feldolgozására. Mégsem öncélú ez a könyv, mindannyian sokat kapunk tőle, igazi lélekemelő történet ez, egyszerűségében nagyszerű írásmű, amelyet valószínűleg csak egyszer lesz erőnk elolvasni, de megéri végigzokogni az alig háromszáz oldalt, mert tisztára mossa a lelkünket.

10/10

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.