A zene és az animációs filmek szimbiózisa meglehetősen változó képet mutat a filmvilágban: a Disney brandjének például meghatározó eleme, hogy betétdalokkal töltik meg alkotásaikat, ugyanakkor a hozzájuk tartozó Pixarnál maximum a stáblista alatt csendül fel egy szám. A Trollok esetében pedig mintha egyenesen már egy musicalről lenne szó, amelyhez csak adalékként készült egy animáció - legalábbis a végeredményből mindenképpen ez tűnik ki: a produkció csodálatos hangzásvilággal bír, a hozzá tartozó mozgóképes élmény viszont csak tucatárunak mondható.

Ennek megfelelően a történetre nem is érdemes sok szót vesztegetni: adottak a trollok, a mindenben ellentétüket képező és rájuk vadászó bergenek, akiknek egyik tagja elrabol egy kis csapatot, így Pipacs hercegnő (Anna Kendrick) útnak indul, hogy kiszabadítsa őket - a trollok összes hagyományát megtagadó Ágas (Justin Timberlake) társaságában. Viszonylag kevés meglepetés vár minket a tekintetben, hogy ez a konfliktus hogyan fog megoldódni, illetve hogy milyen fordulatokon keresztül sikerül a kórosan boldog trolloknak és a kórosan boldogtalan bergeneknek dűlőre jutniuk, a nyúlfarknyi (és a dalok által még jobban lerövidített) játékidő alatt nem marad másra idő, mint a kézenfekvő fordulópontok bejárására és egy-két felszínesen megfestett karakter felvillantására.

Mike Mitchellnek így arra sem marad ideje, hogy kellő egyediséggel ruházza fel a trollok világát, inkább támaszkodik a bevált sémákra, nemcsak a narratívában, de a vizuális környezet kidolgozásában is. A film külsőre csak annyival üt el az átlagtól, hogy sokkal harsányabb, tolakodóbb és lendületesebb megoldásokból áll látványa - ami sokszor már inkább visszatetsző, mint lenyűgöző. Azonban mindig létezik ez alól egy kivétel: amikor egy dal csendül fel, hirtelen az addig csillámporossága ellenére is fakó alkotás megelevenedik, mintha a zene újra életet lehelt volna az animátorokba is.

A Trolloknak ugyanis ez adja a szívét-lelkét: a zenei producerré is megtett Timberlake kiváló számokat írt a zenés betétekhez, amelyek között szerepel ugyan saját szerzemény sláger is (Can't Stop the Feeling), de a legjobb pillanatokat a zseniálisan újraalkotott coverök adják. A Sound of Silence-ből egy humoros, a True Colorsből egy megindítóan gyönyörű feldolgozás született, ezeken a pillanatokon keresztül pedig a film hibátlanul adja át az egyébként lapos és sematikus módon kommunikált érzéseket és mondanivalót.

Ezen felül már csak a gyerekeket már néhány éves kortól fogyasztásra buzdító gondolkodásnak hatalmas középső ujjat mutató mondanivaló emelhető ki az összképből, amely így is éppen, hogy csak megüti az átlagos szintet. Hiába kapunk tehát egy varázslatos musicalt, a körítés miatt valószínűleg nem fog mély nyomot hagyni sem felnőttben, sem gyermekben - a zenéje viszont még később is okozhat kellemes pillanatokat.

6,5/10

A Trollok teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán