Az Aranyélet 2. évada premierjének marketingje egyértelműen arra volt felépítve, hogy mekkora szintet lépett a sorozat, az HBO szlogenjéhez híven már moziélményt kaphatunk a TV-ben - és bár a bemutató előtt vetített werkfilmet látva tagadhatatlan, hogy jó pár hazai mozifilmet megszégyenítő erőfeszítést öltek ebbe a 8 epizódba, a nyitórész számomra azt bizonyította, hogy az Aranyéletnek továbbra sem áll jól, ha nagyszabású sorozat akar lenni.

Annak ellenére, hogy nem bíztam a koncepció továbbgondolásában (sőt, az első évadot már a 6. rész végével is tökéletesen le lehetett volna zárni), a látottak alapján ígéretes az új szezon irányvonala. Ugyan kissé kapkodva alakulnak ki az első évad befejezésének családi idilljéből az új konfliktusok, de alapvetően jó irányba mozdultak el a szereplők, Jankának és Hollósnak sikerült már most egy új oldalát megmutatni, ami azt ígéri, hogy a sorozat éppen azokra fogja most helyezni a hangsúlyt, akik eddig többnyire helyben jártak vagy elsikkadtak. Ígéretesnek tűnik az is, ahogy a mutyi újabb dimenziói bomlanak ki a karakterek új útja mentén: várhatóan az igazságszolgáltatás, egy szupermarket dolgozói és az egyetemi vezetők sötét oldalát is megismerhetjük az évad során - csak éppen rettentő kínos prezentálásban.

Már az előző évad végét is elrontotta számomra a nagyívű bűnügyi szálra épülő pózerkedés, egész pontosan az, hogy az amerikai krimik jellemző kliséit nem sikerült hitelesen a magyar valóságba illeszteni, a legújabb epizód pedig minden eddigieknél nagyobb aránytévesztéssel műveli ezt. Láthatunk korrupt HÖK-ösöket, akik egy béna tinifilm high school bullyjainak tűnnek műmájer politikuscsemeték helyett, felvillantják a Hollós helyére lépő új ellenfelet, aki kezével a legnagyobb filmes gengsztereket megszégyenítő módon ér el mindenhova, de még a rész gerincét adó bírósági tárgyalásban is érezni valami mesterkéltséget. Pont a pitiánerség hiányzik az új évadból: az a tudat, hogy ezek a szereplők nem hatalmas machinációkat végeznek, másokat manipulálva vadászva nagy dobásokra, hanem mindig csak a következő százezer forint lebeg a szemük előtt, amelyért az anyjukat is képesek lennének eladni. Ehelyett egyre inkább megpróbálunk egy magyar Hollywoodot csinálni, amely azonban óhatatlanul is kicsit sárga és savanyú. (Ez egyébként lehet, hogy annak köszönhető, hogy az első évadot jegyző Tasnádi István - Zomborácz Virág írópárost most egy rész erejéig az újonc Lengyel Balázs váltotta.)

Éppen ezért is örömteli az egyelőre csak 3 jelenetet kapó múltbeli, a rendszerváltás utáni évekre visszarepítő történetszál megjelenése, amely a sorozat eredeti atmoszférájának visszahozatalának ígérete mellett egy fajsúlyos történelmi kontextussal is kecsegtet. (Arról nem is beszélve, hogy egyelőre a szereplők fiatalabb énjeit életre keltő színészek is kiválóak.) Az évadnyitó eseményei pedig azt ígérik, hogy még fontos szerepe lesz a múltnak, és ha egyre inkább ez a vonulat fogja dominálni a további epizódokat, akkor még számos kellemes meglepetésben lesz részünk.

Az Aranyélet tehát nem feltétlenül lett gyengébb sorozat, egyszerűen csak nem arra fókuszál most, ami az erőssége lenne. Természetesen hosszú távon ezt tett már tönkre más szériákat is, de ha az írók belátják, hogy ars poeticájukhoz híven filmes élményeik helyett inkább közvetlen és távolabbi környezetük valóságából érdemes nyerni az ihletet, akkor munkájuk újra régi fényében csilloghat - az évadnyitó alapján pedig erre is megvan minden esély.

Az Aranyélet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán