Alexandre Aja neve hallatán mostanság minden underground horror kedvelő megnyalja mind a tíz ujját, a francia filmes ugyanis az utóbbi idők egyik legtehetségesebb alkotójának bizonyul, elég ha a velőtrázóan brutális Sziklák szeme remake, a közepes történettel rendelkező, de sokkoló hangulattal rendelkező Tükrök, vagy az ultra menő Szarvak esetére gondolunk. Egyszóval: Aja neve jó ajánlólevél egy horrornak, még ha azt speciel csak íróként is jegyzi, mint az a P2-vel kapcsolatban is elmondható. Ha hozzávesszük, hogy a főhősre vadászó pszichopatát a zseniális Wes Bentley alakítja, a rendezői széket pedig a többek között a Maniac-kel nagyot dobó Franck Khalfoun foglalta el, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy egy jó horrorral gazdagodunk. Sajnos csak szinte.
Angela (Rachel Nichols) tipikus munkamániás nő, aki még szenteste is utolsónak hagyja el az irodát. Mint kiderül, ez óriási baklövésnek bizonyul, az autója ugyanis nem indul el, és a segítségére siető biztonsági őr (Wes Bentley) sem az, akinek mutatja magát. Thomas ugyanis Angela bűvöletében él, ezért elrabolja a bajban lévő nőt. Főhősünk óriási próbatétel előtt áll: túl kell élnie egy éjszakát egy rá vadászó pszichopata társaságában.
A P2 finoman szólva is jó alapokra építkezik, és ez nem csak a felvezetőben említett pozitív jeleknek köszönhető, hanem annak is, hogy egy parkolóház zárt épülete tökéletes lehet egy suspense macska-egér játékhoz, azonban Aja forgatókönyve az eredeti ötletek helyett sokkal inkább az ezerszer átrágott sablonokra épül, ebből adódóan a történet legelején már szinte rekonstruálható, hogy mi várható a bő másfél órás játékidőben. Ez több okból is óriási gond, de leginkább azért, mert ez a kiszámíthatóság szinte teljesen megöli a történet mögött rejlő feszültséget, és a sztori, amely kvázi a lüktető atmoszférára próbál építeni, emiatt szinte dugába dől, és a film nagy részében élvezhetetlen lesz.
Persze vannak jól elkapott pillanatok, de ezek inkább a gore-ral átitatott jelenetek, a P2 sem a művérrel, sem a mű belsőségekkel nem bánik szűkmarkúan, azonban a már-már rajzfilmes vérengzések is csökkentik a történet komolyan vehetőséget, azaz gyakorlatilag megfojtják a forgatókönyvben rejlő suspense-t anélkül, hogy az egyáltalán ki tudna bontakozni. Az egyetlen valódi pozitívumot Wes Bentley játéka jelenti, az alul-értékelt brit színész gyakorlatilag lubickol Thomas sztoikus, majd később agresszív pszichopata karakterében, az Elvis imitátoros marhulás pedig rendkívül vicces, bár kérdés, hogy helye van-e egy önmagát véresen komolyan vevő alkotásban egy ilyennek.
A jó játékot sajnos csak Bentley esetében lehet kiemelni, a másik főszerepet alakító Rachel Nichols gyakorlatilag végig ugyanazokkal az idegesítő eszközökkel dolgozik, azaz feszült helyzetben vagy sír, vagy kiabál, máskor meg undorítóan műmacsó egysorosokat puffogtat, bár Angela finoman szólva is hézagos karaktere sem jó táptalaj egy színésznő számára, de az efféle ripacskodás még így is indokolatlan.
Bizonyos szempontból szórakoztató, más aspektusokból viszont bántóan sablonos film a P2 - A rettegés új szintje, ami egy teljesen jó thriller-horror helyett egy komolyan vehetetlen kliséparádé lett, amelyben gyakorlatilag a műfaj összes alapvetését felsorakoztatják, kezdve a térerő hiányától, a lassan sétáló, ám mindenhol megjelenő pszichopatán át (de komolyan, hogy képes valaki gyorsabban lejutni egy emeletet, mint a lift?), egészen a helyszínre érkező béna rendőrökig. Khalfoun és Aja 2007-es próbálkozását tehát csak azok fogják értékelni, akik vevők a gore-ra, vagy Nichols dekoltázsára, esetleg szeretik Wes Bentley-t, akik más okok miatt néznék meg a filmet, azok inkább messziről kerüljék.
5/10
A P2 - A rettegés új szintje teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (MAFAB) oldalán.
