A történelem a nagy emberek kalandjait örökíti meg, a kisember általában kimarad az annales-ekből, azonban van valaki, akinek mégis sikerült beírnia magát, ha a históriába nem is, az irodalomtörténetbe mindenképpen. A Hasek által megteremtett derék katona alakja, akit mindközönségesen Svejknek keresztelt el, nagyon régen született meg, mégsem ment ki a divatból, máig a szatririkus humor mintaképe, és egyben az egyik legjobb háborúellenes regény főszereplője. Szánom-bánom bűnömet, de eleddig kimaradt az életemből a dicsőséges monarchiai hadsereg 91. ezred 11. menetszázadának híres közlegénye, aki először puccer volt Lukas főhadnagynál, majd ordonáncként emelte alakulatának fényét. Most azonban pótoltam, és nemes egyszerűséggel betegre nevettem magam ősvejksége hihetetlen kalandjain, az együgyüségében is zseniális kisember, aki valahogy mindig megússza a legelképesztőbb kalandokat is, és hősies beletőrödéssel viseli el a tisztikar, valamint a hadsereg összes hülyeségét.  800 oldal tömény agyeldobás vár arra, aki rászánja magát a nem éppen vékonyka kötetre, amelyet érdemes több részletben olvasni, mert ilyen dózisban a marhaság is eléggé fárasztó tud lenni. Kihagyhatatlan!

1914-ben kitör az első világháború, és a seregből korábban leszerelt Svejk (a katonaorvosi bizottság hülyének nyivánította, azóta boldogan élt nem éppen hótiszta jellemű kutyakareskedőként) hirtelen ismét kénytelen katongúnyát húzni, amelynek nem örül különösképpen, és a továbbiakban berendezkedik a túlélésre. Ennek keretében cicerói körmondataival és naiv egyszerűségével a sikítófrászt hozza feletteseire és bajtársaira egyaránt...

Jaroslav Hasek-et korai halála megakadályozta abban, hogy befejezze Svejk kalandjait, azonban az anarchista szellemű cseh humorista és író így is méltán híres klasszikus hagyott hátra a hálás utókorra. Nem mondható teljes mértékben remekműnek az alkotás, egy rövidebb hullámvölgy található benne, miután a főszereplő nem kevés viszontagság után eljut a frontra, és a könyv végén is érződik, hogy már nem sikerült egyben tartani az amúgy ragyogóan megírt történetet, de ettől eltekintve valóban különleges olvasmányélményt nyújt ez a nem mostanában született kötet, amelyen nem fogtak az évtizedek, még mindig rendkívül humoros, ugyanakkor elgondolkodtató darab. Kell hozzá egy kis idő, amíg belehelyeződünk a korba, és megbarátkozunk a mára már erősen archaikusnak tekinthető nyelvezettel, de ha ezeken sikeresen túljutunk, viharsebesen megkedveljük Svejket, és teljes gőzzel szorítunk neki, hogy épségben keveredjen haza a világégésből, hiszen annyira kár lenne ezért a derék katonáért.

Nagyon gyorsan bele lehet feledkezni Svejk ékes szóvirágaiba, amelyekben a legnagyobb tisztelet hangját csinál hülyét a feletteseiből, de olyannyira lefegyverző együgyüséggel teszi ezt, hogy végül nem tud rá haragudni senki, és minden kalamajkából sikerül kikeverednie. A szatírikus humor század eleji változata igazi időhurok, elvisz bennünket egy régen letűnt korba, amely azonban egyáltalán nem áll tőlünk olyan távol, mint gondolnánk, hiszen az emberi hülyeség időtlen, csak a körítés változott, az emberi természet ugyanolyan maradt. Saját mindennapi mérgeinken nevetünk a régen írt sorokat olvasva, hiszen Svejk mi vagyunk, ugyanúgy bolyongunk elveszetten hétköznapjaink és modern korunk labirintusában, mint ő, és vele együtt tudjuk, hogy a humor az egyetlen, ami átsegíthet bonyolult világunk dzsungelén. Sokat tanulhatunk a derék katonától, na nem azt, hogy hülyének kell tettetünk magunkat a túlélés érdekében, hanem azt, hogy okosan kell bánni az emberekkel, és mindenben a legjobbat kell látni, és akkor sanszos, hogy viszonylagos boldogságban élhetjük le az életünket abban a közegben, amelyben léteznünk adatott.

Az eszméletlen erős humoron túl a háború értelmetlensége ellen is felszólal az író, ha nagyon erősen odafigyelünk a vicces sorok mögött megbúvó tartalomra, érezhetjük, hogy igazából senkinek sem hiányzott a harctér a tisztikaron kívül, a közlegények (és általában az emberek) inkább a békét, a nyugalmat, az eseménytelen hétköznapokat választanák, ha tehetnék. Mire jó a háború, csak elveszi tőlünk a bajtársakat, megöli a lelkünket, a politikáért és az uralkodó osztályért nem érdemes meghalni, hát nem értelmesebb dolog lehajtani a egy jó kis alkoholtartalmú italt a Kehely nevű műintézményben Prágában? A soknemzetiségű monarchia minden nációja megjelenik a történetben (sőt, Svejkünk még orosz hadifoglyok közé is sikeresen belekeveredik, multikulti ez a javából!), pontos képet kapunk arról, hogyan zajlott a nem mindig békés együttélés a boldog békeidőkben. Mindig a legnagyobb poénforrás mögött rejlik a legnagyobb dráma, inkább kinevetjük Svejkkel együtt a halált, mint szembenézzük vele, nem a  háború mindennapjain borongunk, inkább annak abszurditásán mosolygunk.

Svejk karaktere az örök kisemberé, aki soha nem fog feljebb jutni a ranglétrán, tisztában van a saját korlátaival, azonban nem keseredik bele a látszólagos kilátástalanságba, joviálisan gúnyolja ki a tiszteket, ember marad a háború embertelenségében, és éppen ezért nem tudnak rá haragudni az általa hőn boldogított feletettesei. A főhősön kívül rengeteg remek karakter kóricál a lapokon, az én személyes kedvencem a szoknyabolond Lukas főhadnagy, és a mindenkit halálra idegesítő egyéves önkéntes, de az okkultista szakácson át az összes eszement tábornokig minden szereplő telitaláltat, nem lehet rájuk unni. Svjek kalandjai eredetiek, fordulatosak, és mindenekelőtt nagyon viccesek. Mindenki csak saját felelősségre fogjon bele a történetbe, mert azonnali függőséget okoz!

9/10