A Westworldöt könnyen tekinthetnénk a remake-elési mánia újabb áldozatának (bár az HBO neve garancia volt arra, hogy jóval komolyabb színvonalat fog képviselni a 20-30 éves filmekből futószalagon gyártott sorozatverzióknál), de Michael Crichton műve hevenyészett, csak a felszínt kapargató hozzáállásának kudarca szinte adta magát az ötleteket egy sokkal jobban megvalósító műhöz. Jonathan Nolan pedig hibátlanul vette észre, mi lehet az a megközelítés, amellyel sorozata messze túlnőheti elődjét, és az első rész alapján az év egyik legígéretesebb darabjává válhat.

Crichton annak idején a kézenfekvő belépési pontot választotta ebbe a világba: mivel mi magunk is újoncok vagyunk, így a vendégek szemén keresztül fedezhettük fel Westworldöt, Nolan azonban jól érzékelte, hogy az emberszerű robotok szemszögében sokkal több kiaknázható potenciál van. A Westworld androidjai itt már nem a videojátékok NPC-jeire emlékeztető, a parkban egy adott dramaturgiai funkciót betöltő reakciótárak, hanem valódi személyek, akik világuk valódiságának hitében élik újra Idétlen időkig-módra napjaikat. Nolan remekül erősíti fel a robotok tudatlanságát érzékeltető cinikus megközelítést, ugyanakkor már most elkezd megágyazni a látszólag sajnálni valóan együgyű gépek öntudatra ébredésének. Fontos szerepet képviselnek ebben az attrakció üzemeltetői, akik szerepe szintén lényegesen kibővült: nemcsak a szokásos munkahelyi - vállalati játszmákba nyerünk betekintést, de nekik hála érthetjük meg igazán a park és az androidok működését, továbbá már a kezdettől fogva képviselik a téma kapcsán adódó elvi és gyakorlati dilemmákat.

A Westworld pilotjának fő hatását azonban az adja, hogy az alkotók hibátlanul játszanak a nézői elvárásokkal: az eredeti filmnek hála mindenki sejti, hogy mi várható, ennek ellenére az első egy óra eseményei céltalan maszatolás helyett a hátborzongató sejtetés eszközeivé válnak. Nolan már az első pillanattól fogva azt ígéri, hogy valami sokkal borzasztóbbat láthatunk majd, mint egy kocogva lövöldöző Yul Brynner, a Transzcendens és az Ex Machina világát idéző minimáldesign-labor, az elhagyatott pincében meztelenül sorakozó kiszolgált robotok, a többi android között kegyetlen mészárlást tartó gonosztevők (és vendégek) a legbaljóslatúbb prekoncepciókat idézik meg a nézőkben, amelyre a gépek szájába adott rémisztő szövegek és a színészek kiváló játéka még külön rá is játszanak.

Az első rész hatásmechanizmusának lényege nem is több annál, mint hogy keveset mutat, de sokat sejtet: Nolan semmi mást nem tett, mint részletesen kidolgozta Crichton eléggé vázlatos koncepcióját, felduzzasztotta a közelmúlt robotos sci-fijeinek látványával és a Truman Show szatirikus világképével, ugyanakkor ebben a kavalkádban egyszerre van ott egy inverz-Mátrix (ahol az emberek helyett a robotok jönnek rá világuk hamis voltára), egy intelligens tudományos-fantasztikus thriller és a sokkoló összetűzéseket tartogató horror. Amikor az egyik nagyjelenetét egy gúnyos poénnal szakítja félbe, szinte kézzel tapintható a szándék, hogy nem a park mesterien megkomponált show-ján van a hangsúly, hanem azon, amit ez a tökélyre fejlesztett vadnyugati kegyetlenség a káosz elszabadulásával ígér.

A Westworld nyitánya ebből a szempontból gyakorlatilag tökéletes: ugyan nem ez az év legjobb sorozatepizódja, ahhoz pedig túl sokat dolgoz fel más művekből, hogy minden ötlete igazán lenyűgözzön, azonban hibátlanul teremti meg azt a várakozást, ami egy pazar 10 részes évadot ígér. És ha Jonathan Nolan munkásságából indulok ki, a folytatás sem fog csalódást okozni.

A Westworld regisztráció nélkül is elérhető az HBO GO-n

A Westworld teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán