A mumblecore filmek mindig is érdekes vadhajtásai voltak a filmvilágnak, elvégre Hollywood alapvetésével teljesen ellentétes hangsúlyokra épülnek, a képi machinációk helyett egyszerű helyszínekkel és kevés karakterrel dolgozva. Éppen ezért általánosságban elmondható, hogy ezeknek a daraboknak mindig egy merész témaválasztás és még egy arra is rátromfoló kidolgozás alkotja a hatásmechanizmusát, és nincs ez másként Polanski hamar elhíresült minimalisztikus sztárparádéjában sem.

Lévén, hogy Az öldöklés istene (szintén valamennyire magától értetődő módon) egy színdarab adaptációja, ezek az alapok már adottak voltak. A szűk másfél óra folyamán tehát azt figyelhetjük meg, ahogy két gyerek összetüzése kapcsán szüleik békülési kísérlete végül hasonlóan felhevült konfrontációban végződik. Polanski jól mutat rá az udvariassági gesztusok mögött meghúzódó indulatokra, a passzív-agresszív kommunikáció kétélűségére, sőt, azt is tehetségesen használja ki, hogy a házastársaknak nem feltétlenül kell egységesen fellépniük egy ilyen kérdésben. A rendező remekül kapja el azokat a megjegyzéseket, arcrezdüléseket, amelyek ezeket a motívumokat kommunikálni képesek, a nézőnek hagyva meg a bimbózó konfliktusok teljes felfedezését.

Ez a helyzet egy óra elteltével azonban drasztikusan megváltozik, a karakterek egyre erőltetettebb módon esnek egymásnak, felesleges bunkóságokkal és irreálisan őszinte vallomásokkal tüzelve az ellentéteket, mintha Polanski tudatosan rá akarna játszani arra a kimondatlan nézői elvárásra, hogy egészen végletes összetűzésekig kell elvinnie szereplőit ahhoz, hogy az élmény igazán maradandó legyen. Természetesen ebből adja magát néhány korszakalkotónak tűnő, de valójában igencsak közhelyes konklúzió arról, hogy az érett, civilizált konfliktuskezelés mennyire illékony és hazug, de ennek az élét éppen az veszi el, hogy ilyen irreális reakciók felé kell sodorni hozzá a karaktereket.

Az öldöklés istene nem a házasságukat kibeszélő és részegen egymást sértegető szereplőktől lenne igazán kiemelkedő, hanem azoktól a mindenki számára ismerős pillanatoktól, amikor a szemtől-szemben mézes-mázos felek egymás háta mögött maró gúnnyal beszélik ki a másik oldalt, vagy amikor a házaspárok közötti frontok hirtelen férfi-nő szembenállássá alakulnak. Számomra egyébként külön mélypont ebben Christoph Waltz, akit eleve túlértékelt színésznek tartok már részben a maníros, kenetteljesen ripacskodó Hans Landáért, részben azért, mert azóta is csak ezt a figurát tudja hozni, de ebben a filmben végképp kiviláglik, hogy akkor sem képes egy valódi emberi megnyilvánulásokkal rendelkező karaktert hozni, ha azt a műfaj kifejezetten megkövetelné.

Polanski alkotása is tehát a kényszeres megfelelés áldozata: ha mindössze csak egy csendes, tányérdobálás nélküli mumblecore darab lett volna, biztosan kevesebben kapják fel rá a fejüket, de az is biztos, hogy végig képes lett volna képviselni azt a hitelességet, amely a fináléra kiveszett belőle. Így szándékával ellentétben Az öldöklés istene nem egy provokatív, gondolatébresztő mű lett, hanem egy olyan produkció, amelyben mindenki könnyedén megtalálhatja a saját kifogását, ő miért viselkedne elegánsabban ugyanebben a helyzetben.

7/10

Az öldöklés istene teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán