John Sturges 1960-as western klasszikusa (amelyről itt olvashatjátok FilmBaráth kritikáját) számomra sosem volt több mint egy szórakoztató kalandfilm. Persze egy remek színészgárdával és minden idők egyik legfülbemászóbb western zenéjével rendelkező filmről van szó, de sosem találtam benne azt a pluszt, amitől igazán zseniálissá válna. (Ellenben Kuroszava Akira szamuráj eposzával, de talán kevésbé lenne fair, ha annak mélységeit egy kortárs blockbusterben kezdeném keresni.) Éppen ezért nem is tartottam szentségtörésnek a remake gondolatát, persze nem vártam tőle igazán sokat se, csupán egy könnyed, szórakoztató, kompetensen összerakott kalandfilmet. Pontosan ennyit ígért Antoine Fuqua új filmjének előzetese, és maga a film sem add ennél kevesebbet (vagy többet).  

Az új Hét mesterlövész egy gyors tempójú, üdítően régimódi és egészen szórakoztató (popcorn) akció-western lett. Ellenben az elmúlt évek egynéhány remakjével-folytatásával nem egy újabb nosztalgiatrip, hiszen Fuqua csupán a struktúrát és pár kulcs momentumot/mondatot vesz át az eredetiből.

Ez esetben ugyanis nem egy szegény mexikói falú béreli fel a hét pisztolyforgatót, hanem egy farmerekből álló kisváros, akinek földjeire – valamiért, talán a közelben lévő bányák miatt – szemet vetett a gátlástalan Bartholomew Bogue (Peter Sarsgaard), aki semmitől sem riad vissza, hogy meg is szerezze azokat. Ám miután emberei végeznek több városbélivel is, az özvegyül maradt Emma Cullen (Haley Bennett) úgy dönt, hogy nem tűrhetik el ezt tovább, és nekiáll fegyvereseket keresni, akik képesek lehetnek szembe szállni Bogue banditákból álló magánhadseregével. Elsőnek Sam Chisolm (Denzel Washington karaktere Yul Brynner megfelelője) vállalja el a munkát, hozzá csatlakozik majd a hamiskártyás Josh Faraday (Chris Pratt, kvázi Steve McQueen az eredetiből), a déli háborús hős Goodnight Robicheaux (Ethan Hawke tulajdonképpen Robert Vaughn és Brad Dexter karaktereinek egyvelege) és társa, a kés specialista Billy Rocks (Byung-hun Lee), a skalpvadász Jack Horne (Vincent D'Onofrio), a mexikói Vasquez (Manuel Garcia-Rulfo), illetve a komancs indián Véres Aratás (Martin Sensmeier). Nemcsak meglehetősen színes, de alapvetően jó gárda is ez. Épp ezért egy kissé boszantó is, hogy nem sikerült teljesen kihasználni a karaktereikben rejlő potenciált.

Mert, bár az eredetihez hasonlóan mindegyik szereplőnek meg van a maga egy mondatos jellemzése és hihető motivációja, igazán egyikük sincsen mélységeiben kidolgozva. Szerencsé a színészeknek köszönhetően, ennek ellenére is szimpatikus és (némely esetben) emlékezetes figurákat kapunk. A felszínesség alól talán az Ethan Hawke által alakított Robicheaux képez kivétel, aki – gyakorlatilag – az egyedüli olyan karakter, akinek kerek-egész története és íve van. Így az sem csoda a ha a film után is inkább rá, mintsem a szinte teljes egészében az (ellenállhatatlan) sármjára támaszkodó Prattre, vagy a mindig bad-ass Washingtonra emlékezünk majd. (Igaz ez utóbbi kapott egy vázlatszerű bosszú motívumot, de az számomra elég fölöslegesnek és erőltetettnek érződött.) Ám a show-t talán mégis csak D’Onofrio lopja el. Az ő keresztény, frontier-man karakteréről simán megnéznék egy spin-off filmet is. Nem túl rétegelt, de egyedi és érdekes(nek tűnő) figura. Ami pedig a másik oldalt illeti: Bogue a lehető legsablonosabb gonosztevő, akit egy ilyen westernhez el lehet képzelni, ám Sarsgaardnak sikerül annyira undorítóvá, és hitvánnyá tennie a figurát, hogy a néző önfeledten tudjon ellene szurkolni. 

Kihagyott ziccernek érezhető, hogy annak ellenére, hogy ilyen (etnikailag is) változatos gárdáról van szó, ezzel még említés szintjén sem foglalkozik a történet. Persze nem ettől a filmtől várná az ember, hogy behatóan vizsgálja az Amerikában jelen lévő etnikai feszültségeket, viszont azért az kissé túlzásnak tűnik, hogy míg erre az eredeti is tett egy jelenetnyi utalást, addig itt egy indián és egy skalpvadász mindenféle probléma nélkül italozgatnak.  (Ha van is mondanivalója a filmnek, az talán az lehet, hogy ideje félrerakni a különbségeinket, mert az igazi ellenségeink a gátlástalan és ego mániás, öltönyös pszichopaták)   

Ám a Hét mesterlövész mindig is sokkal inkább legendákról és archetipusokról, nem pedig komplex karakterekről szólt. Valódi hősökről, akik a kedvezőtlen esélyek ellenére is önzetlenül szállnak harcba az igaz ügyért. 

Hősökről, akik gyorsabbak az árnyékuknál, és akik dolguk végeztével – már, ha túlélik azt – tovább lovagolnak a naplementébe. És, bár világ életemben inkább a karcosabb, komorabb olasz illetve revizionista westerneket kedveltem, ám amilyen sötét időket élünk (amikor már a képregényfilmek nagy része is a hősök deheroizálásáról szól) kifejezetten jól eset egy ilyen old-school módon naiv hőstörténet. Leone, Corbucci (vagy akár Eastwood) esztétikáját senki ne keresse Fuqua filmjében, hiszen ez minden izében a klasszikus amerikai westernek modern közönségre hangszerelt változata. (Azaz több az akció illetve indiánból van gonosz és jó is egyaránt.)

Éppen ezért sem zavart annyira a film legnagyobb hibája sem. Mégpedig, hogy tulajdonképpen semmit nem ad hozzá az eredetihez, azon túl, hogy látványosabb és feszesebb tempót diktál (westernhez képest néhol talán már túl feszeset is). A rendező (illetve Nic Pizzolatto és Richard Wenk írók) nem vették a fáradságot arra, hogy bármilyen szinten is újszerűen nyúljanak hozzá az ismert western toposzokhoz. Nem forgatják ki a klasszikus sémákat, nem rombolják le a mítoszokat. Pusztán jó tanuló módjára szépen sorban és meglehetősen kiszámíthatóan mondják fel a kötelező tananyagot. Se többet, sem kevesebbet. És, bár a magam részéről nem pont egy The Magnificent Seven című filmtől várnám a western megreformálását, de film épen emiatt nem képes többre annál, minthogy egy korrekt, de amúgy meglehetősen ötlettelen, különösebb egyediség nélküli remake legyen.

James Horner (utolsó) filmzenéje pedig ehhez illően egy kellemes utánérzése az eredetinek, amely bár helyenként próbálja a saját útját járni, ám könnyed hangulatában mindvégig meglehetősen közel marad az elődjéhez. (Elmer Bernstein maga jogán is klasszikussá vált témája csak a vége főcím alatt csendül majd fel.)

Összességében tehát egy teljesen korrekt, szórakoztató, de feledhető és tulajdonképpen kissé felesleges feldolgozás lett A hét mesterlövész. Bár messze van attól, hogy szégyent hozzon az eredetire, de attól még messzebb esik, hogy ötven év múlva ugyanolyan nosztalgiával gondoljanak majd vissza rá az emberek, mint amilyennel Sturges filmjére gondolnak ma.  

6-7/10

A hét mesterlövész teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán