Valami titokzatos okból kifolyólag engem vonzanak az ősembereket a középpontba állító sci-fi történetek. Nagyon tetszettek például Harry Harrison Éden-történetei, Jack London Ádám előttje, és Zsoldos Pétertől az A feladat és a Viking visszatér is. Valahogy elbűvöl az a történelem előtti világ, amelyben a primitív ember még nem a világ uraként, hanem egy lehetőségekkel teli fajként jelenik meg... egy olyan lényként, amelynek keményen meg kell küzdenie a természet erőivel az életben maradásért és a boldogulásért. Chris Beckett idén megjelent, Sötét Éden című kötete nem kifejezetten ősemberes regény, nem is az a hardcore sci-fi, én mégis élvezetem minden egyes oldalát, és egy értékes olvasmányként könyveltem el magamban.
A könyv szereplői nem ősemberek, hanem egy primitív szintre visszasüllyedt emberi közösség, amelynek tagjai egy Éden elnevezésű, nap nélküli bolygón élnek, ahol a fényt és a meleget egyedül a bolygó mélyébe nyúló gyökérzetű fák szolgáltatják. A ma már több mint ötszáz főt számláló Család ugyanattól az emberpártól származik: Angelától és Tommytól, akik 160 évvel korábban egy szerencsétlen űrhajóbaleset révén kerültek az égitestre. Az írni-olvasni alig tudó, matriarchális társadalomban gyűjtögető-vadászó emberek vallásos dogmákként tekintenek a két rég elhunyt űrhajós tanításaira. A hagyomány egyik legfontosabb tétele az, hogy a Család nem hagyhatja el a neki otthont adó völgyet, várniuk kell a Föld bolygóról érkező, mindenkit megmentő űrhajóra. Sajnos az egyre növekvő Család számára egyre kevesebb élelmet nyújt a völgy, így a fiatal, másként gondolkodó Vöröslámpás John úgy dönt, hogy felrúgja a régi hagyományokat, és pár társával együtt nekivág a völgyet körülvevő, áthatolhatatlannak tűnő hegységnek, a Sötétnek, hogy új területeket fedezzen fel.
Chris Beckett regényének a sci-fi vonulata a leginkább támadható része, ezen belül is a "sci", tehát a tudományosság. A napfény nélküli, örök sötétségbe boruló bolygó, az ott őshonos, hat végtaggal és csápokkal rendelkező állatok, valamint a világító virágzatú, a mélyből hőt felvezető fák ötlete tetszetős és izgalmas, de a szerző ezeket csak a minimális, legszükségesebb mértékben bontja ki. A hogyanokra és a mikéntekre nem igazán kapunk magyarázatot, pedig jó néhány felvetés tudományos alapon megkérdőjelezhető lenne. Emiatt a regény kicsit közelebb áll a fantasy könyvekhez, mint a szorosan vett sci-fi alkotásokhoz. Mindehhez még annyit tennék hozzá, hogy ez engem egy pillanatra sem zavart, viszont nem árt, ha tudjátok, milyen könyvet kaptok a pénzetekért, nehogy csalódás érjen benneteket.
A magyarázatok elkenésének egyik oka a regény ügyesen kifundált, sajátos nyelvezete, amelyet Farkas Veronika szinte hibátlanul fordított át magyar nyelvre. A szikár, egyes szám egyes személyben íródott, ősemberes elbeszélési mód, amely minden fejezetben más családtag szemszögéből mutatja be az eseményeket, egyszerűen nem alkalmas a részletes tudományos fejtegetések taglalására. Ezt ellenpontozandó nagyon hangulatos, és egyedi nyelvi megoldásokkal van teli (pl. a felsőfokú jelzők többszörös szóismétléssel való kiváltására, és az olyan édeni kifejezések, mint a frisshaj /kamasz/ vagy a csusszanás /szex/ stb. következetes alkalmazására gondolok), valamint igen jól alkalmazható arra, hogy az olvasó megismerje az egyes szereplők motivációt és gondolkodásmódját.
Az emberi mozgatórugók megismerésére nagyon nagy szükség is van, mivel a kötet legfőbb vállalása az, hogy bemutassa, hogyan jut el egy társadalom a berögzött vallási és erkölcsi normákkal való szakításig, és miként történik meg egy új hit, új gondolkodásmód megszületése és elterjedése, amely aztán a fejlődésnek is új irányt szab. A középpontba állított Vöröslámpás John lesz az a lutheri újító, aki mer kételkedni és kitörni a megszokott keretekből - és nem átall szembeszállni sem a régi rend védelmezőivel az elvei érdekében. A regény igen helyesen Johnt nem egyértelműen pozitív karakterként mutatja be: a szokásostól eltérő gondolkodásmódja ellentéteket szül, és nem egyszer olyan nagy horderejű döntéseket hoz, amelyekkel durván és másokat megsértve igyekszik megreformálni a Család életét. Emberileg sem nevezhető etalonnak az alakja, hiszen örökké nyugtalan, mindent felfogató, mindig új utakat kereső személyisége miatt egy olyan figura képe rajzolódik ki elénk, aki alkalmatlan a normális, nyugodt életre, és akinek a folyamatos változás és mozgás az éltető eleme.
A regény többi szereplője is alaposan átgondolt, egyedi figura, elég csak Vöröslámpás Gerryre gondolni, aki elég unalmas és egyedi kezdeményezésektől abszolút mentes személyiség, viszont megingatlahatlanul hűséges John irányába, és ezen tulajdonsága John egyik erős "apostolává" teszi. Aztán ott van Tövisfa Tina, aki egy igazi modern, független, erős akaratú nő, aki részt akar venni a döntéshozatalban, és nem engedi, hogy a férfiak uralkodjanak rajta. Ott van még a személyes kedvencem, a különc Vöröslámpás Jeff is, akinek a beltenyészet miatt torz a lába, viszont olyan csavaros, zavarba ejtő gondolkodásmódja van, ami nem egyszer egészen elképesztő dolgokat eredményez. Nem fogok minden szereplőt idecitálni, a lényeg, hogy mindenki karakeres, alaposan motivált, és jól átgondolt személyiség, nincsenek fekete-fehér klisé fgurák - még a "gonoszok" (Vöröslámpás Davis, Lucy Lu) között sem.
Maga a történet, a tényleges cselekmény nem túl vaskos, a kötet hangsúlya nem is annyira tetteken, mint inkább az elveken van. Én magamban a regényt kicsit a Zsoldos Péter-féle Távoli tűz mintájára az alternatív történelmi sci-fik közé is beillesztettem, hiszen az egzotikus helyszín ellenére nagyon is emberi és nagyon is földi társadalmi folyamatokra (a fanatikus hit átalakulása felvilágosult gondokodásmóddá, a matriarchátus-patriarchátus viszonya, a kényszerítő körülmények hatása a tudományos újtásokra) világít rá, példásan együtt gondolkodva az olvasójával. Ebben az alkotásban nagyszerűen kirajzolódik egy vallási és társadalmi forradalom dinamikája. Vöröslámpás Johnban ugyanaz játszódik le, mint az első kétkedőkben, akik az ősközösségi törzs sámánjának évről évre ismétlődő rituáléiban való vak bizakodás helyett inkább azon kezdtek el gondolkodni, hogyan oldják meg babonák nélkül a felmerülő gondokat. Ahogy a Távoli tűzben Gregor Man egy újfajta gondolkodásmódot vezet be a népe hosszú távú érdekében, úgy John is azért dolgozik, hogy a közösség hosszú távú jólétét garantálja - bár ő jóval kevesebb diplomáciai érzékkel bír, mint Zsoldos Péter hőse.
Miről nem szóltam még a kötet kapcsán? Ott van a borító, ami első pillantásra nem igazán ragadta meg a figyelmemet, aztán persze a regény olvastával helyére került a kétféle színű lámpással rendelkező kétágú fácska képének jelentősége. Aztán arról sem szabad megfeledkezni, hogy jelen recenzió tárgya Chris Beckett Éden-trilógiájának csak az első része, tehát teljesen kerek és egész lezárást azért senki ne várjon a kötettől, néhány kérdés nyitva marad, amelyeket majd a folytatások (Mother of Eden, Daughter of Eden) feladata lesz lezárni.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nekem elnyerte a tetszésemet Chris Beckett könyve. Ősemberes történet vagy sem, igazi sci-fi vagy sem, álláspontom szerint nagyszerű regény, és izgatottan várom a folytatásokat.
9/10
A könyvet az Agave kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
