Amikor a Taken 8 éve egy csapásra akciósztárrá tette az addig hasonló szerepekben még csak nem is mutatkozó Liam Neesont, még egy ötletes gesztusként volt értékelhető, hogy Pierre Morelék mernek szakítani a hagyományokkal, és egy idősebb színészre építve próbálják felfrissíteni a műfajt. Arra viszont senki nem számított, hogy ez nyugdíjasokkal felvértezett akciómozik garmadáját fogja inspirálni, a REDhez és az Expendables-höz hasonló all-star gáláktól a Schwarzeneggerhez hasonló veteránok hattyúdalain át a zsánerben még járatlanok próbálkozásaiig (Kevin Costner és a 3 nap a halálig...). Azonban amilyen gyorsan érkezett a divat, olyan gyorsan múlt is el, Stallone és csapata kifacsart már egyre halványuló sztárságából mindent, amit tudott, Bruce Willis filmjeinél lassan már a háromjegyű nézőszám is rekord. Azonban az elmúlt évtizedet Hollywood páriájaként a partvonalon töltő Mel Gibson még be sem szállt a buliba, így idén elkészült a Blood Father. Így most már megnyugodhatunk: róla is bebizonyosodott, hogy nem tud méltósággal nyugdíjba vonulni.
Azzal biztosan nem lehet vádolni az alkotást, hogy túlvállalta volna magát: alapvetően sem tűnt többnek egy elvetemült B-mozinál, amely a Taken botegyszerű alapötletét néhány botegyszerű klisével önti fel, ezzel lehetőséget teremtve Gibsonnak, hogy gondtalanul mészárolja a filmbéli lánya nyomába eredő bérgyilkosokat. (Emlékként talán felmerülhet a 4 évvel ezelőtti Get the Gringo, amely hasonló ártalmatlan szórakoztatást képviselt, még ha nem is a maradandó fajtából.) A Blood Father azonban csak látszólag tartja meg ezt a keretet, és egy nyálas apa-lánya szenvelgéssé silányítja az alapötletből kikívánkozó akciófilmet. A legnyilvánvalóbb, de egyben legkevésbé fájdalmas jele ennek, hogy mindössze egy érdemi akciójelenet van, amely nem zárul le 3-4 lövés eldördülése után, sokkal nagyobb baj, hogy az így kitöltetlenül maradt időbe Gibson karakterének mindenféle régi cimborái ugranak be, hogy hangzatos, de üres frázisokat pufogtassanak családról és az élet nagy dolgairól.
Ahhoz képest, hogy ránézésre egy B-kategóriánál nem többre aspiráló mozinak tűnik a Blood Father, egy Shakespeare-királydrámát megszégyenítően túlbeszélt és túlírt, hiszen a redneck bűnözők szájába muszáj elegáns szóvirágokkal teletűzdelt monológokat adni. De még akkor járunk a legjobban, amikor a főhős haverjai jártatják a szájukat, ugyanis ennek híján a forgatókönyv figyelme az apa-lánya komplexusok nyüglődő kibogozása felé fordul, azonban még ezt is annyira körülményesen teszi, hogy a jelenetek felében Gibson egyszerűen csak fejmosást tart gyermekének. Ha tehát úgy vesszük, a filmben még annyi tisztesség sincs, hogy a kliséket tisztességesen végigjárja: ahhoz képest, hogy néhány magától értetődő fordulópontig és közhelyes gondolatig kéne csak eljutnia, jelenetei sokszor inkoherensen következnek egymás után, vagy éppen a semmibe tartanak.
A Blood Father egyetlen mentőöve, hogy legalább kínos butaságokkal nincs tele, de még így is embert próbáló feladat végigülni ezt a másfél órányi, bűnözők szájába adott bölcselkedést. Egy laza B-akciófilm is lehetett volna belőle, ha az alkotók nem veszik a fejükbe, hogy zúzás helyett inkább egy mesterkélt megváltástörténetet kerekítenek a börtönviselt ex-alkoholista és rossz társaságba keveredett lánya köré, ezzel tökéletesen igazolva az aranyszabályt, miszerint ha egy film keveset tud csak felmutatni, akkor jár a legjobban, ha nem veszi túl komolyan magát. Mel Gibson pedig valószínűleg akkor jár a legjobban, ha 60 éves korára az akciósztárként bohóckodás helyett inkább a rendezésbe (és az érkező Hacksaw Ridge-hez hasonló darabokba) öli felesleges energiáit.
4,5/10
A Blood Father teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
