Luc Besson és Kevin Costner 20 évvel ezelőtti énjei minden bizonnyal szörnyülködnének azt látva, milyen mélyre fognak jutni 2014-re. Egyiküknél sem meglepő ez, előbbi a Leon, a profi óta egy egyenesen lefelé ívelő pályát mutat, amelyet csak a Taken tört meg amolyan szabályt erősítő kivételként, utóbbinak pedig egyetlen filmjét tudtam felidézni az elmúlt 5 évből, a tavalyi Acélembert.  A szóban forgó alkotás pedig kiválóan illeszkedik a sorba, mert én maximum csak arról fogom megjegyezni, hogy milyen rossz volt.

A CIA-ügynök Ethan (Kevin Costner) egy félresikerült bevetés után szembesül a diagnózissal, hogy rákos, és hamarosan meg fog halni. Ennek alkalmából hazautazik Párizsba, hogy utolsó napjait 5 éve nem látott lányával, illetve válófélben lévő feleségével tölthesse. Persze igazán egyikük sem van oda a dologért, ráadásul Ethan-t felkeresik régi munkaadói, hogy még egy utolsó küldetést végezzen el nekik.

A kerettörténet nem tartozik az ökörség kategóriájába, csak szimplán részleteiben teljesen értelmetlen, irracionális, és következetlen, és akár még Csubakka-védelemnek is elmenne. Így lesz aztán szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kémfilm csak néha tűnik át a világ legsablonosabb apa-lánya konfliktusán, amely inkább kerül előtérbe a kettő közül. (Bár nem tudom, hogy jobban jártunk-e.) Mindenesetre a sablonos nem is elég szemléletes kifejezés arra a forgatókönyvre, amely úgy sorakoztatja egymás után a legbugyutább kliséket, mintha más szkriptekből ollózta volna össze egy átlagos képességű majom. Az elvileg viccesnek szánt "bérgyilkos a szomszédom" helyzetkomikumok, a klasszikus "felelőtlen elvált apa" karakter, a szülői tiltás ellenére bulizni induló, majd kis híján nemi erőszak áldozatául eső lány, és még kismillió más dolog gondoskodik arról, hogy minden percben foghassuk a fejünket valamin.

A rendező McG-ről lehetett sejteni, hogy nem ő lesz a film legerősebb pontja, és végső soron még felfelé lóg ki az összképből, de lélektelen munkájával ő is kiveszi a részét a produkció elhasaltatásából. Annyira kevés rendezői elképzelése van, hogy a látványt akár randomgenerátorral is tervezhették volna, ugyanis teljességgel megmagyarázhatatlan, miért egy eldugott folyosó végén, az éjszaka közepén terveznek CIA-akciókat, miért egy hentesbolt egy tökéletes helyszín egy bérgyilkos számára, Amber Heard miért néz ki Bond-főgonosznak CIA-ügynök helyett, vagy éppen miért a Sacre Coeur az egyetlen lapos hely Párizsban. Ez utóbbira feltehetőleg magyarázat, hogy az alkotás titkon egy botcsinálta francia imázsfilm, ugyanis minden jelenet kötelező kelléke vagy egy párizsi nevezetesség, vagy egy Peugeot. McG ettől függetlenül nagyjából kettő darab pofás akciójelenetet is összehozott, kár, hogy ezekből összesen kb. 15 percnyi van, másfél órányi unalmas és kínos drámázással, és még kínosabb poénokkal megszakítva. Így esély sincs arra, hogy legalább akciómoziként valahogy elvergődjön ez a mű. Ennél még a Die Hard 5 is jobb volt, mert ott legalább sikerült tökös akciójelenetekkel feltölteni a szánalmas apakomplexusok üresjáratait.

Szóval ez az alkotás úgy néz ki, mintha Luc Besson összes filmjét összegyúrta volna az Asylum egy saját verzió erejéig, annyira amatőr forgatókönyvvel és lélektelen rendezéssel bír. Nevetni pedig maximum csak kínunkban fogunk rajta. Az igazán szomorú azonban az, hogy ez nem egy Asylum-produkció, hanem az egykor még hatalmas ikonok hozták létre ezt a förtelmet.

3,5/10