A Sing Street kapcsán valószínűleg sokan fognak most találkozni John Carney nevével, és talán ez többeket is arra inspirál majd, hogy próbát tegyenek korábbi műveivel, például az Egyszerrel is. A rendező karrierjét egyértelműen ez a darab indította be, elsősorban annak hála, hogy a "Falling Slowly" c. betétdala Oscar-díjat nyert, ez pedig rögtön ráirányította a figyelmet a fillérekből készített zenés műre és alkotóira a figyelmet. Hála annak, hogy a rendező művészete ebben a műben jelenik meg a legletisztultabban, sokan még ma is ezt a produkciót tartják a legjobbjának, noha szerintem Carney egyértelműen azóta virágzott ki, az Egyszer pedig nem több egy szerethető, de nem kifejezetten magával ragadó alkotásnál.
Egy dublini sétálóutcán egy férfi gitározik és énekel. Szívét-lelkét beleteszi a dalokba, de a tolvajokon kívül mások figyelmét nem kelti fel. Illetve egyetlen emberét mégis: a virágokat áruló nőt (Marketa Irglova) odavonzza a zene őszintesége, és mivel maga is szeret hangszeren játszani, hamar megtalálják a közös pontot. Nemsokára pedig már közösen írnak dalokat, és hamarosan eljutnak odáig, hogy egy album felvételét is szeretnék megvalósítani.
John Carney filmjeinek esszenciája mindenképpen az Egyszerben ragadható meg a legjobban, a Begin Again zeneipar-kritikájához és a Sing Street felnövéstörténetéhez hasonló kiegészítő szálak hiányában ez a mű egyedül azok fő motívumaira fókuszál: két ember egymásra találásán a zenén keresztül. Ezt ezúttal sem romantikus értelemben kell venni, a rendező itt is tartózkodik attól, hogy egy nagyívű szerelmi történetet komponáljon a szereplők egymásra hangolódásából, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne merülne fel ilyen szándék alkalmanként karaktereiben. Az Egyszerben azonban hétköznapisága mellett visszafogott, halk szavú stílusa szerethető a leginkább: figurái nem hogy nem hősök, de az sem feltétlenül igaz, hogy legalább saját életük felett diadalmaskodnak az alkotás másfél órája folyamán. Egyszerűen csak teszik, ami tőlük telik, az életüket és fájdalmukat pedig megpróbálják zenébe önteni.
Van valami hihetetlenül zsigeri módon magával ragadó a film efféle lecsupaszítottságában, elsősorban Glen Hansard elképesztő átéléssel átitatott előadásmódjának hála (nem véletlenül érdemelt az egyik betétdal Oscar-díjat), azonban pont a stílus kisszerűsége miatt ezek mindvégig csak pillanatok maradnak. A számok is ugyan kiváló betekintést adnak a szereplők lelkivilágába, azonban alig illeszkednek a narratívába, így annak előremozdítása helyett 3-4 perces kitérőket eredményező betétekké válnak, amelyek után újra fel kell vennie a forgatókönyvnek a tempót. A mindennapok esetlegességével kialakuló történetnek eleve nincs sok lendülete, szerkesztő elve, az Egyszer számos alkalommal egy dokumentumfilmnek érződik, amely nagyjából akkor fog véget érni, ha a rendező ráun a kamera célkeresztjébe állított alakok megfigyelésére. A piszkos-színtelen, az alacsony költségvetés minden nyomát magán viselő képek is ezt húzzák alá, az alkotás ily módon már kissé túlzásba vitt életszagúságába pedig már könnyű belefásulni.
Biztos vagyok benne, hogy aki értékeli egy műben a hitelességet, az az Egyszert is szeretni fogja, főleg azért, mert Carney nemcsak filmes, de zenei eszközökkel is képes ezt a hozzáállást képviselni. Ugyanakkor számomra például a Sing Street létrejötte azt bizonyítja, hogy a hétköznapiság helyett ő maga is inkább a mozgóképek által megvalósítható varázslatot preferálja a hétköznapi visszafogottsággal szemben. Ebből a távlatból pedig az Egyszer tényleg inkább egy korrekt belépőnek tűnik, ahol a rendező igyekezett még nem túlvállalni magát, ugyanakkor megmutatni stílusából annyit, amennyire lehetősége volt.
7/10
Az Egyszer teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
