John Scalzi az azóta már számos folytatást megélt Vének háborújával tette fel magát a sci-fi irodalom térképére: műve az Ender's Game nyomdokain járva remekül húzott párhuzamot az ember-idegen kapcsolatfelvétel és a gyarmatosítás történelme között. Művében a Star Trek hurráoptimizmusának inverzét láthattuk: az emberiség nem egy békés utópiát hozott létre, hanem egy könyörtelen, expanzív néppé vált, terjeszkedésének pedig csak az szabhatott akadályt, ha egy önmagánál fejlettebb fajjal találkozott. Nem véletlenül emlegetem a Vének háborúját és a Star Treket a Vörösingesek kapcsán: Scalzi univerzuma hasonlatos ahhoz, mint amelyben fő műve is játszódik, és ahogy címe is jelzi, ezúttal is Gene Roddenberry műve van a célkeresztben, csak éppen most sokkal humorosabb és direktebb formában.

A Vörösingesek középpontjában a Rettenthetetlen nevű űrhajó és annak öt újonca áll, akik rettentően fura szabályszerűségeket kezdenek észrevenni az egység működésében: küldetéseiken valamelyik bajtársuk rendre bizarr és szörnyű halált hal, egyik tisztjük rendre életveszélyes, de mindig gyógyítható sebesüléseket szerez, a laborban pedig egy megmagyarázhatatlan működési elvű gép minden kutatást elvégez helyettük. Ők maguk nem tudnak mihez kezdeni ennyi furcsasággal, de az egyik rutinosabb katonatársuk előáll egy magyarázattal - ami talán még hihetetlenebb, mint a körülöttük zajló események.

Nem kívánom lelőni a nagy fordulatot, habár az első 20-30 oldal után szerintem már sokan meg fogják sejteni - ebből is látszik, hogy a Vének háborújához képest a Vörösingesek egy sokkal egyszerűbb és könnyedebb mű, amely sem karaktereiben, sem narratívájában nem kíván akkora komplexitást elérni. Scalzi lényegében a szatirikus humorra, illetve a mostanában egyre divatosabb direkt és kevésbé direkt utalásokra építi fel művét, az pedig fokozatosan válik parodisztikus háborús sci-fiből egy többrétegű meta-regénnyé, amelyről a végére már azt sem lehet tudni, mennyi belőle a szerző fantáziájának és valódi élményeinek szüleménye.

A Vörösingesek esetében is megáll az a vád, hogy alkotója az olvasó képébe tolt párhuzamokat és a szatírát a valódi erőfeszítés helyetteseként használja (amely egy ponton különösen is önironikus gondolattá válik), és tény, hogy Scalzi szempontjából ez a regény leginkább egy hobbi, egy ujjgyakorlat, amellyel bizonyíthatja, hogy nem csak fő műve világában képes alkotni. Ennek megfelelően egy laza, olvasmányos, és kissé elnagyolt darabot kapunk - legalábbis ami az első 200 oldal koncepcióját illeti. A további 60 oldalnyi "kiegészítés" ugyanis képes egy teljesen más szemszögből megmutatni az addig olvasottakat, és valódi tartalommal felruházni a látszólag a könnyed szórakoztatás céljával íródott regényt. Gyakorlatilag ez az utózönge tartalmazza a Vörösingesek összes mondanivalóját, miközben még további lehetőséget is nyújt szerzője stílusgyakorlatai megvillogtatásához.

A Vörösingeseknek tehát végső soron van irodalmi értéke, ugyanakkor elsősorban mégis inkább azoknak ajánlanám, akik szeretnének egy nem túl megterhelő, humoros, és a negyedik falat rendre áttörő regényt olvasni. Az már csak hab a tortán, hogy John Scalzi ezt a műfajt is egy fokkal jobban és csavarosabban műveli, mint az átlag.

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.