Nincs veszélyesebb egy önérzetében sértett nőnél. Mindent meg fog tenni, hogy visszakapja azt a férfit, aki eltaszította magától, és eleméssze azt azt asszonyt, aki miatt megesett vele ez a csúfság, nem fogja érdekelni, mi az ára. Az sem, ha emberéletekkel játszik, mert a szenvedélynél nincs pusztítóbb erő ezen a sártekén. A férfi alá fogja becsülni a nőt, azt hiszi, ő az ura az eseményeknek, és ez a tévedése végzetes lesz mindannyiuk számára. Mindennapos eset, csak a tét más az Arthur Miller színdarabjából készült filmben, amelyben a szimpla szerelmi háromszög történet becsületes emberek életét követeli, amikor elszabadulnak az indulatok Salem-ben. Szép emlékeket őriztem erről az alkotásról (amelybe azért belejátszott az is, hogy a bemutató idején halálosan szerelmes voltam Daniel Day-Lewis-ba, naná, hogy Az utolsó mohikán okán), ezért némi félelemmel újráztam, és bár már egyáltalán nem látom olyan remekműnek, mint egykoron, még mindig egy figyelemreméltó adaptációnak tartom, amelynek legnagyobb erénye nem meglepő módon a színészi játék.
1692-ben járunk Salem-ben, egy puritán településen, ahol a helyi fiatal lányok kicsit kirúgnak a hámból, és az erdőben szalonboszorkánykodnak egy hangyányit. Nincs szerencséjük, meglátja őket a tiszteletes, ráadásul két kislány annyira megijed, hogy nem ébred fel, az orvos nem tud segíteni, ezért felkérnek egy ördögűzésben jártas papot, hogy tegyen rendet náluk. Az események azonban váratlanul nagyon elfajulnak, amikor Abigail (Winona Ryder) rájön, hogy a boszorkányság vádjával bosszút állhat a rajta esett szerelmi sérelemeken...
Arthur Miller nem volt szívbajos, bevállalta, hogy saját maga ír forgatókönyvet a színdarabból, mely tevékenységét Oscar-jelöléssel díjazta az Akadémia. Sajnos nem láttam még színpadon az eredeti mvűvet, ezért nem tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy mennyire volt hű hozzá a filmadaptáció, de az biztos, hogy minőségi munkát adott ki a kezéből a híres író. Habár időnként túlságosan hatásvadászra sikeredtek a jelenetek, mégis mindvégig érezhető az a drámai feszültség, amely mozgásban tartja az egyre tragikusabbá váló eseményeket. Egy puritán közösségben nem tudnak mit kezdeni a hirtelen elszabadult érzelmekkel, ráadásul egy olyan, a saját erkölcsi nagyságától megrészegült bíróra bízzák az ügyet, aki nem látja át, hogy csak egy csapat hisztis lány tolja túl a műsort, nem hallgat a józan emberek szavára, az eredmény pedig sok jó ember halála. Rendkívül kifejezően sikerült bemutatni, mikor lett elegük a lakosoknak a boszorkányüldözésből, és azt, hogy mennyire nézőpont kérdése az, hogy mi minősül erkölcsi győzelemnek.
Arthur Miller természetesen remek karaktereket írt, az érhetően kéjvágyó és vérig sértett lánytól a parázanaságáért magát vádoló férjig a szerelmét kimutatni nem tudó asszonyon át a település minden lakosát megismerhetjük, és döbbenten nézhetjük végig, hogyan szakítja darabokra a boszorkányság elsőre nyilvánvalóan dőreségnek tűnő vádja a közösséget, hogyan jutnak el odáig az emberek, hogy az általuk jól ismert szomszédjaik halálát kívánják. A bírónak a saját szempontjából igaza van, az ő dolga a törvény betartása, ráadásul nem mondható kegyetlen embernek sem, a végére akar járni, hogy valóban az okozta-e az egész galibát, hogy John Proctor boldogtalan volt a felesége mellett, ezért félrelépett az ifjú és hamvas Abigail-el. Mélyen hisz a törvényben, amely azonban lényegében nem több, mint üres papíros, és az a saját személyes tragédiája, hogy pont azért nem tudja felmérni döntései következményeit, mert nem ismeri ki magát az emberi lélek útvesztőjében. Nincsenek egysíkú karakterek, mindenkinek megvannak a maga hibái és bűnei, amelyek önmagukban nem jelentősek, azonban ebben a rendkívül sűrű drámai pillanatban mégis robbanásszerű hatást érnek el a békés falucska életében.
Mégsem sikerül mindvégig fenntartani a feszültséget, a sok karakter szétdarabolja a történetet, túl sokfelé kacskaringóznak az események, így nem mindig tudnak ütni a dramaturgiailag legfontosabb jelenetek, ráadásul a vége felé egyre szájbagósabb lesz a szöveg, folyamatosan ürülnek kifelé a jelenetek, ezért hiába zseniális a zárókép, az igazi katarzis elmarad. Azonban elég komoly erkölcsi problémákat feszeget a film ahhoz, hogy egyszer legalább érdemes legyen végignézni, hiszen a hit, az erkölcs, a házastársi kapcsolat, a férfi és a női lélek legmélyebb összefüggéseibe pillanthatunk bele, és akármennyire nem fog tetszeni, amit látni fogunk, mégis erőteljes tisztító hatással bír a lelkünkre nézvést.
Kivételes szereplőgárdával dicsekedhet a film, Daniel Day-Lewis alapjáraton zseniális mindenben, és most is hozta a formáját, Winona Ryder akkor még nem tette tönkre a karrierjét azzal a dicstelen bolti lopással, ezért jó szerepet kapott, és be is bizonyította, hogy megérdemelten. Paul Scofield hátborzongatóan remekül játszotta a főbíró szerepét, Joan Allen azonban még ezekre a kollégákra is köröket tudott verni, nem véletlenül járt az Oscar-jelölés az osztályon felüli alakításért.
Nicholas Hytner berobbant a filmvilágba a György királlyal (érdemes rászánni az időt, igazi gyöngyszem!), azonban soha nem tudta megismételni annak sikerét, így csendesen eltűnt a süllyesztőben. Pedig tehetségnek nem volt híján, ami ebből az alkotásból is leszűrhető, hiszen egy Arthur Miller-drámából nem éppen könnyű feladat tartalmas feldolgozást levezényelni. Időnként kevesebb több lett volna, a hiányérzet is megmarad a film végén, mégis ajánlott a megtekintése, mert felkavaróan elgondolkodtató az összhatás.
7/10
A salemi boszorkányok adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
