Totth Benedek alkotását a legjobb kortárs magyar alkotások között emlegetik azóta, hogy megjelent, ez pedig természetesen nekem is felkeltette a kíváncsiságomat, elvégre ritkán találkozni olyan művel, amelyet ennyire egyöntetűen kiáltott volna ki remekműnek az olvasóközönség és a szakma. Ezt pedig én is csak megerősíteni tudom: ha az irodalomoktatás nem rettegne a kortárs művektől, a Holtverseny minden további nélkül kötelező olvasmány lehetne - és akkor talán még lenne arra is esélye, hogy eljut azokhoz, akiknek és akikről szól.

A Holtversenynek érdemben nincs története: egy vidéki város tini úszócsapata, illetve a köréjük épült baráti társaság mindennapjaiba nyerünk betekintést egyikük szemén keresztül. Hősünk ennek ellenére nemcsak morális, de narratív értelemben sincs, az egyes szám első személy is mintha csak arra szolgálna, hogy még közelebbről érzékelhessük ez a magából kifordult világot. A bő 200 oldal lényegében 6-8 hasonló jelenetből épül fel, Totth könyve viszont éppen attól letaglózó, hogy szerkesztett és kihangsúlyozott dramaturgia nélkül önti ránk az eseményeket a főszereplő nyers, közvetlen hangvételében. Helyenként ugyan mesterkéltnek és megjátszottnak érződik maga a szleng (látatlanban is kitalálni, hogy az író legalább egy évtizeddel idősebb, mint karakterei), azonban érzésem szerint nem is a megfelelő formaiságok megragadása volt a cél.

Eleinte ugyanis még szokatlan is ez a bárdolatlan és irodalmiatlan őszinteség, amely a regény stílusára jellemző, de a köznapi szövegelés mögé rejtett gondolatokra fókuszálva nagyon hamar magával ragad a mű. A Holtversenyben nem a leírt események a döbbenetesek, hanem a sorok közül kiolvasható jelenségek: a figurák, akik korlátlan lehetőségeik ellenére teljesen perspektíva nélkül élik életüket, betegesen ódzkodnak attól, hogy valódi emberi kapcsolatokat alakítsanak ki, a BDSM-pornó és a drogok pedig teljesen természetes velejárói mindennapjaiknak. A legnagyobb csavar pedig az, hogy ez nem a Trainspotting velejéig züllött mikrokozmosza, amely kellemesen távolinak érződhet sokak számára, hanem saját fiatalkorunk világa: az újgazdag családból származó, elkényeztetett hangadótól a csonka, szegény családból jött, és mindenki céltáblájaként funkcionáló srácig rettentően ismerősek ezek az alakok, önkéntelenül is elgondolkodtatva, hogy vajon a kortárs tinik vagy saját középiskolás ismerőseink is ilyen iszonyú helyzetekben nőnek/nőttek fel - ráadásul úgy, hogy ők ezt abszolút magától értetődőnek tartották.

A szerző pedig ezt a kiábrándult, embertelen atmoszférát önti ránk az első oldaltól az utolsóig, szünet nélkül, egyetlen hatalmas gyomrossá gyúrva a regényt.  Ha valamit fel lehet hánytorgatni a Holtversenynek, az éppen az, hogy egyre inkább ennek az elvárásnak a foglya lesz, és tipikus módon tragédiával és sokkhatással helyettesíti a valódi drámát. Már a felütés során nyilvánvalóvá válik, hogy Totth a fináléra egy igencsak kegyetlen csattanót tartogat, ezt azonban nem képes olyan formába önteni, hogy váltás képezzen az addig történtekhez képest, és a könyv végeredményben egy téma egyre fokozódó variációinak összessége.

Mindenesetre nem akarok fennakadni azon, hogy mennyire nem könyvszerű és esetenként esetleg még hatásvadász is a Holtverseny: az élmény ereje ugyanis mindent felülír. Kellemetlen, lélekölő műről van szó, amelybe minél jobban belegondolunk, annál fájdalmasabb konklúziókkal szolgál, de éppen ezért érdemes szembenézni vele.

A könyvet a Magvető kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.