Így megy ez. Van egy brutál nagy klasszikus, amelyet el kell olvasni ahhoz, hogy kiderüljön, nem véletlenül az. Kurt Vonnegut az amerikai irodalom különleges alakja, nőisen bevallom, én már olyan régen olvastam ezt a könyvét, hogy már nem is emlékeztem rá, de éppen ezért teljes mértékben rá tudtam csodálkozni erre a meghökkentően rövid (én a régi kiadást tudtam megszerezni a könyvtárból, az 250 oldal, az újra fordított kiadás 180) alkotásra, amelyre egy picit nehéz ráhangolódni, de nagyon sok mindent elmond nekünk benne az író életről, halálról, háborúról, az emberi természetről. Mélyen humanista alkotás, minden sorában súlykolja belénk Vonnegut, hogy milyen borzalmas dolog a háború, fanyar humorral tárja elénk a világégés során emberségéből kifordult világot, és az elsőre kaotikusnak tűnő időugrásaival elgondolkodtat bennünket arról, hogy mennyire nem számít az idő és a tér, nagy utazásra indulunk az emberi lélek legmélyebb bugyraiba, és nem biztos, hogy tetszeni fog, amit látni fogunk. De kár lenne kihagyni az életünkből, kitűnő olvasmányélmény, nem fogott rajta az idő.

Billy Pilgrim a jelenben egy tisztes amerikai polgár, aki az őrületbe kergeti a családját azzal, hogy azt állítja, elrabolták a földönkívüliek, pontosabban a trafalmadoriak. Egy állatkertben tengeti náluk az életét egy szép asszonnyal a távoli jövőben, miközben folyamatosan ellátogat a múltba, ahol azon kevesek közé tartozott, aki túlélte  Drezda földig bombázását. Az idősíkok folyamatosan keverednek, mi pedig megismerhetünk egy átlagos, mégis különleges emberi életet...

Kurt Vonnegut 1922-ben született Indianapolisban, német felmenőktől. Pacifista meggyőződése ellenére 1943-ban önkéntesként belépett a hadseregbe, ahol életre szóló élményt jelentett a számára, amikor hadifogolyként átélte 1945. február 13-án Drezda porig rombolását. A háború után sokáig sodródott, végül az 1963-ban megjelent Macskabölcső című regénye hozta meg számára a sikert, de az igazi áttörést Az ötös számú vágóhíd jelentette, máig ez a legismertebb műve. Nem volt könnyű szülés, 23 éven keresztül írta, az 5000 oldalas kéziratból végül egy kis könyvecske született, amelyben azonban mégis minden benne van, amit a háború és a népirtás borzalmairól el lehet mondani.

Nem osztom a rajongók véleményét, szerintem közel sem tökéletes a könyv, inkább a szokatlan stílusa és az idősíkok ügyes keverése miatt emelkedik ki a többi háborúellenes alkotás közül, nem vitatom, hogy valóban fontos mondanivalóval bír, és a klasszissal sincs gond, azonban a magas szívonalat nem sikerül mindvégig fenntartani. A könyv eleje és vége simán zseniális, azonban a közepe táján kicsit rutinos és kiszámítható lesz a történet, de szerencsére erre időben ráébredt az író, és még tudott csavarni rajta, de nekem maradt egy kevés hiányérzetem a könyv elolvasása után. Rá kell hangolódni a stílusra, Vonnegut nem könnyíti meg az olvasó dolgát, nehéz követni az idősíkok váltakozását, bár nem is kell, éppen az időtlenség a lényeg, hiszen Billy Pilgrim élete úgy kerek egész, hogy ismeri a jelent, a múltat és a jövőt, és megbékél a sorsával. A nagy kérdést, hogy mi vár ránk a halál után az író rövidre zárja, vége lesz és kész, de nem ez a lényeg, hanem az oda vezető út.

Kiváló dramaturgiai húzás, hogy már az elején keretbe megtudjuk a kezdő és a záró mondatot ("Billy Pilgrim kiesett az időből" és "csip-csirip?". Ami pedig e között van, az egy fájóan szép utazás az emberi sors és természet összetett világába, melyből megtudjuk azt, hogy a legnagyobb titok az, hogy nincs titok. Az emberek olyanok, amilyenek, gyarlók, de megvan bennük az isteni lét aprócska szikrája is, ugyanakkor olyan végtelen pusztításra képesek, amelyre rajtuk kívül senki ezen a sártekén. Éppen a hétköznapisága miatt rémisztő, mennyire emberetlen dolog a háború, nincsenek nagy szavak, csak csendes fájdalom. Mégis jelen van a humor a regényben, bár elsősorban akasztófahumorról van szó, mégis utánozhatatlanul szellemes tud lenni az író.

"Az egyetlen, amit a földlakók megtanulhatnak tőlünk, ha komolyan akarnák: ne vegyenek tudomást a zord időkről, és fordítsák figyelmüket  a kellemes pillanatokra". Hát, köszönjük szépen, kedves tralfamadoriak, a hakuna matata szép idea, de nem biztos, hogy kielégít minden emberi lényt. Aki ennél mélyebb moralizálásra vágyik, de mégsem akar vég nélkül borongani, annak tökéletes választás Kurt Vonnegut klasszikusa. A háború borzalmas dolog, ezt eddig is tudtuk, de azt emberek okozzák, akik nem biztos, hogy gonoszak, de lélektelenül vesznek el életeket, melyért cserébe a saját lelküket adják. A béke könyve ez, a humánumé, amelyet jó lenne, ha minél többen meghallanának, és akkor sokkal jobb hely lenne ez a kegyetlen világ.

8/10