"Czető Bernát László műve fikció. De a mai magyar valóság tükröződik benne."

A könyv sommás ajánlószövege remekül megfogalmazza, mi hiányzott a Veszettek filmverziójából, amely éppen a hitelességet áldozta fel a hollywoodi dramaturgia oltárán. Éppen ebből kiindulva gondoltam úgy, hogy teszek egy próbát az eredeti (bár ennek ellenére a mozival szinte egyszerre megjelent...) regénnyel is, hátha az sokkal élethűbben és részletesebben lesz képes lefesteni a hazai állapotokat.

Azonban ahogy az már a könyv 230 oldalas hosszából is látszik (amely még egyes filmek könyves átiratainak hosszát sem feltétlenül haladja meg), nem szabad aprólékos szociográfiára számítani, éppen ezért aki olyan elvárásokkal ül neki ezúttal is a Veszetteknek, hogy teljeskörű képet kap a hazai radikalizmus eredetéről és mozgatórugóiról, az ezúttal is csalódni fog. Czető sem megy bele hihetetlen szociálpszichológiai mélységekbe, karakterizációja korrekt, de nem kifinomult, stílusát pedig egy jobb hazai újságíró is könnyedén reprodukálni tudná. Egy dologgal viszont tényleg nem marad adós műve (az adaptációval ellentétben): valóban a mai magyar valóság tükröződik benne.

A regény ugyanis a helyzet mélyebb összefüggéseire világít rá (bár az kérdés, hogy valóban életszerű-e az összefüggés), részletesen mutatva be azokat a hatalmasságokat, akik mind a saját politikai, gazdasági és hatalmi céljaikra használják fel a srácok és Ács János kiszolgáltatottságát. A legnagyobb különbség a filmhez képest éppen az, hogy a hangsúly utóbbira helyeződik: a fiúk ábrázolása lényegesen egyszerűbb és sekélyesebb, azonban Ács János ebben a verzióban nem egy semmiből jött, Vona Gáborba oltott Szálasi, hanem a magabiztossága ellenére is kételyekkel küzdő és mások irányítása alatt álló figura. Az ő árnyaltsága jelenti a Veszettek nagy erényét, természetesen amellett, hogy fikciója egészen korrekt betekintést ad abba, valójában kik és hogyan működtetnek egy vidéki kisvárost.

Így viszont a könyv is éppen azzal marad adós, amivel a film: semmit nem mond a radikalizmusról, vagyis nagyjából annyit, hogy a könnyen befolyásolható, agresszív fiatalokból a pénzemberek minden erőfeszítés nélkül képesek báb-halálosztagot szervezni. A fiúknak nincs ideológiájuk (a szerző még azt is következetesen elkerüli, hogy bármilyen rasszista, kirekesztő megnyilvánulásuk legyen), motivációjuk is csak annyi, hogy az enni adó kezet követik, és mintha az idő előrehaladtával az osztaguk a hatalmi játszmák valódi művelői számára is csak egy egyre kellemetlenebb mellékzönge lenne.  Természetesen elképzelhető, hogy Czető éppen ezt akarta üzenni: ezek a fiatalok a rend helyett állhattak volna a tolvajlás vagy a drogterjesztés szolgálatába is, ha feletteseik ezt kérik tőlük. (Azt hiszem, ez magyarázza Goda Krisztina és Divinyi Réka alapvető félreértését is, akik ezt a meglehetősen sematikus és ideológiamentes ábrázolásmódot próbálták összeegyeztetni a konkrét jelenségekre történő reflektálással.)

Nyilván adódik a kérdés, hogy ez korrelál-e bármilyen formában is az egyre inkább szélsőségességben jelentkező problémamegoldás, és a hazai tizen-, huszonévesek radikalizálódása mögött meghúzódó okokkal. Mint ahogy az is vita tárgyát képezheti, hogy mennyire reális ezeket a folyamatokat a helyi oligarchák machinációinak betudni (a minden bokorban Orbán strómanjait vagy Soros Györgyöt sejtő közbeszédbe mindenesetre illik ez a szemlélet), de a Veszettek ezzel együtt is lényegesen többet mutat meg a könyv a magyar vidék sorsából, a mindent átszövő korrupcióból, és ezen keresztül a magyar valóságból, mint adaptációja. Viszont még így sem jelenteném ki, hogy rendkívül lényeglátó mű született a hazai közállapotokról, sőt, ha nagyon komolyan kezelem, több szempontból is problémás darab. Viszont ha úgy gondolok rá, mint egy kivonat, amelybe mindenki behelyettesítheti a mindennapok sokkal színesebb, részletesebb ügyeit és figuráit, ezt a feladatát teljesen korrektül hajtja végre.

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.