Ahhoz képest, hogy a western elvileg halott műfaj lenne, az utóbbi időben úgy tűnik, még pislákol benne valami élet, csak éppen azt a mainstreamen kívül kell keresni. A Bone Tomhawk (egyelőre) még mozipremierig sem jutott el, így valószínűleg nem is lesz belőle korszakalkotó mozi, de a kortárs alkotásoknál sokkal jobban felrázza a zsánert, és egy tehetséges filmest ismertet meg velünk.

A vadnyugatnak még az 1890-es években is voltak felfedezetlen részei, köztük egy olyan völgy, amelyben ősemberek szintjén lévő kannibálok laktak. Amikor egy rabló véletlenül a területükre téved, majd egészen az idilli Bright Hope-ig menekül, magával hozza a vademberek haragját is. A nyomában járó csapat vele együtt a köztiszteletben álló Mrs. O'Dwyert (Lili Simmons) és a seriffhelyettest is elrabolja a faluból és hazafelé veszi az irányt. A seriff (Kurt Russell) és Mr. O'Dwyer (Patrick Wilson) ezt természetesen nem hagyhatja annyiban, így a tartalékos seriffhelyettessel (Richard Jenkins) és egy öntelt, de vérprofi indiánvadásszal (Matthew Fox) kiegészülve üldözőbe veszik az indiánokat - noha maguk is tudják, hogy nincsenek jó esélyeik az egész vérszomjas törzs ellen.

A Bone Tomahawkon már a nyitó képsoraiban látszik, hogy S. Craig Zahler igyekszik a lehető legalaposabban, minden pátosztól mentesen bemutatni a Vadnyugatot. Az első jelenet két banditája 5 percet alatt is képes testet ölteni a vásznon, és a rendező később is mesteri pontossággal építi fel karaktereit, filmje bevezetését gyakorlatilag másra sem szánva, mint hogy megtalálja azokat a momentumokat, amelyek tökéletes jellemrajzot adhatnak figuráiról. Kurt Russell vagy Matthew Fox az utolsó gesztusig tökéletesen hozza a figuráját, és éppen ezért gyakorlatilag már akkor eléri a csúcspontját a film, amikor 4 hősünk útnak indul. Igaz, elsősorban azért, mert a rendező végül egy kurta-furcsa slasherbe fordítja át művét, amelyhez a felvezetést egy meglehetősen lagymatag és céltalan középrész adja meg. A Bone Tomahawk fináléja ugyan kegyetlen és hátborzongató, de akár egy rakás klisés tini is szerepelhetne benne, annyira nem számítanak itt már az addig történtek.

Paradox módon azonban mégis ez különbözteti meg és emeli bizonyos aspektusaiban a kortárs westernek fölé a Bone Tomahawk-ot, ugyanis a szokásos "néhány fura figura útra kel együtt"-toposzt így sokkal egyedibb körítésbe képes csomagolni, mint például a Slow West vagy a True Grit. Ráadásul egyben képes kiszakadni a banditák kontra igazságosztók koordinátarendszerből, és moralizálás helyett egy egészen lecsupaszított oldalát megmutatnia a Vadnyugatnak. Hősei nem a törvény vagy saját igazságérzetük érvényre juttatásáért küzdenek, hanem túlélésért, és ebben a küzdelemben többet ér az erő, mint az elvek. Mindez azonban mintha csak nagyon lassan alakult volna ki Zahlerben is, az utolsó harmadban volt csak tökéletesen érvényre juttatni, és hirtelen ott szerette volna teljesen más alapokra helyezni a produkciót.

Amely így végül két film képét mutatja: egyszerre egy túlságosan aprólékosan alapozott horror, és egy meglehetősen véres végkifejletbe torkolló klasszikus western, a kettő pedig nem tud szimbiózisban létezni egymással. Így éppen az teszi különlegessé a Bone Tomahawkot, amely egyben a legnagyobb rákfenéje is, az pedig leginkább személyes preferencia kérdése, ki melyik oldalára szeretne fókuszálni ennek a vonásának. Én kifejezetten üdvözlendőnek tartom, hogy S. Craig Zahler a szokásos panelek felidézése helyett mert néhány új impulzust is belevinni a műfajba, és ha a Brigands of Rattleborge-ból indulok ki, szerencsére még van egy-két ilyen húzás a tarsolyában.

7,5/10

A Bone Tomahawk teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

 

A poszt eredetileg 2015. november 9-én jelent meg.