A 2013-as Blue Ruin (kritika itt) már egyértelműen jelezte, hogy érdemes lesz odafigyelni a jövőben Jeremy Saulnier rendezőre, aki legújabb filmjével nem is okozott csalódást. A Blue Ruinnal ellentétben a Green Roomnak sikerül olyan hatást elérnie, ami még napokkal később is megmarad az emberben, miközben az eddigiekhez hasonlóan markáns jegyek ezúttal sem maradnak el. A Green Room egy reális, intenzív, brutális alkotás, és Saulnier nem is fél ezt a néző arcába tolni.

A történet középpontjában egy hardcore punk zenekar, a The Ain’t Rights és annak 4 tagja áll, név szerint Pat (akit a közelmúltban elhunyt Anton Yelchin alakít egyik utolsó szerepében), Sam (Alia Shawkat), Reece (Joe Cole) és Tiger (Callum Turner), akik koncertről koncertre járják Oregon állam útjait, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amikor úgy tűnik, hogy sikerül végre egy decensen fizető bulin fellépniük, a képet beárnyalja az a tény, hogy a közönség döntő többségét fehér hatalmat hirdető neo-nácik képezik.

A fellépést követően megkönnyebbülve a csapat már olyan gyorsan tovább is állna, amilyen gyorsan az lehetséges, csakhogy időközben szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak és egy pokoli rémálom veszi kezdetét. A zenekaroknak fenntartott hátsó szobában ragadva – amiről a film is kapta a címét – a bandatagok, kiegészülve az áldozat barátnőjével, Amberrel (Imogen Poots) még kezdetben próbálnak megoldást találni a helyzetre, de hamar egyértelművé válik, hogy az egyetlen cél itt számukra csak a túlélés lehet az erőszakos, szélsőséges nézeteket valló csoporttal szemben, melynek élén a visszahúzódó, de veszedelmes Darcy (Patrick Stewart) áll.

Az effajta ostrom-szerű sztori nem új keletű műfaj, elég csak Sam Peckinpah 1971-es klasszikusára, a Szalmakutyákra (kritika itt) gondolni, melyben Dustin Hoffman próbál túlélni otthonában, amit helyi betörők veszélyeztetnek. Igazság szerint, a Green Room még csak meg sem újítja ezt a témát, de érezhető, hogy nem is akarja és végső soron be kell látnunk, hogy ez nem is szükséges feltétlenül ahhoz, hogy egy jó film szülessen. Saulnier nem akar sokat elmélkedni, nem tesz fel sok súlyos kérdést és mélyenszántó üzeneteket sem fogalmaz meg, csupán „szórakoztatni” akarja a nézőt a maga módján minden sallang nélkül és mindezt remekül teszi egy elképesztően feszes narratíva keretében, mindössze nagyjából másfél órás játékidővel.

Kénytelen voltam a szórakoztató szó esetében idézőjelet használni, hiszen sok mindent el lehet mondani erről a filmről, de azt, hogy vidám lenne, azt semmiképp. A szereplők már a történet kezdetekkor mélyről indulnak, ám egyre csak rosszabbnak és kilátástalanabbnak tűnik sorsuk. A fojtogató pánikhangulat annyira eluralkodik a filmen idővel, hogy szinte pillanatokra sem jutunk levegőhöz az események forgatagában, amikor már a döntéseket nem feltétlenül a racionalitás, hanem a kényszer irányítja. Az értelmetlen vérontás mindkét felet leamortizálja, amit a parancsszóra támadó kutya és az erőszakra rákényszerített Pat párhuzamos film végi gyásza hangsúlyoz ki.  Az érzelmi vetületre rátesz egy lapáttal, hogy nem csak elgondolhatjuk a borzadályokat, hanem jól szemügyre is vehetjük, mi is teljes valójában átélhetjük mindazt.  A Green Room ugyanis koránt sem szűkölködik véres jelenetekben, de mégsem lehet azt érezni, hogy ez bármikor is öncélúvá válna rendezői részről.

Az eszköz nélküli hőseinknek nem csak pisztolyokkal, puskákkal, pengékkel és vad kutyákkal kell megküzdeniük, hanem magával a hellyel is, amit hozzájuk hasonlóan nem ismerünk mi, nézők sem, így az isten háta mögötti szórakozóhely nem egy váratlan dolgot tartogat. A Green Roomnak egyébként is az egyik legnagyobb erőssége a sodró lendülete mellett a kiszámíthatatlanság. Hiába építkezik bevett alapokra a film, sosem lehetünk benne biztosak, hogy mi fog ránk várni, mikor kell búcsút intenünk valakitől. Ilyen szempontból a minimalista jelleg abszolút dominál a filmben: még a csúcspontokat is teljesen csendesen, természetesen ábrázolja Saulnier, nélkülözve minden hatásvadász, teátrális ábrázolásmódot. Ahogy ezt már a Blue Ruinban is láthattuk, a dráma ettől lesz igazán emberi és húsbavágó, ami nélkül nem működhetne egy ilyen film.

A történet felépítésébe bele lehetne kötni ugyan, mert tény és való, hogy egyes szegmensek elnagyoltnak tűnhetnek, de felesleges lenne, hiszen részletesebb kibontással és az azzal járó hosszabb játékidővel a film minden valószínűséggel elvesztené a báját, pedig pont az benne a legjobb, hogy fittyet hány minden trendre és elvárásra. A Green Room ezt olyan kiszólásokkal is tanúsítja, mint amikor Pat hegyi beszédét félbeszakítják a többiek, mondván, hogy ennek nincs itt az ideje, de jó példa lehet akár a film utolsó mondata is, ami tökéletes lezárást is ad. Annak ellenére, hogy soha nem lesz belőle egy klasszikus darab, amit szakírók rendre elő fognak venni elemzés céljából, az mindenképpen elmondható, hogy akinek sikerül ráhangolódnia, az egy igazán emlékezetes élménnyel fog gazdagodni, nem csak rövid-, de hosszútávon is.

8.5/10

A Green Room teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán