James Wan azon kevés alkotók közé tartozik, akikre a "tisztességes iparos" kijelentést egyáltalán nem lesajánlóan kell használni, hiszen az első két Insidious-szal vagy éppen a Démonok közöttel bizonyította azt, hogy nem csak a fesztiválkedvenc indie és művészhorrorok képesek értéket képviselni a műfajon belül. És miután az Insidious második részével bizonyította, hogy a horrorfolytatásoknak nem szükségszerűen koncepció nélkül elkészített, igénytelen munkáknak kell lenniük, afelől sem volt semmi kétség, hogy a Démonok között második felvonása is képes lesz tartani az első színvonalát.
Ez részben abból is ered, hogy sokat a koncepció sem változott: Warrenék (Vera Farmiga és Patrick Wilson) ezúttal egy brit családot gyötrő szellem nyomába erednek, nagyjából annyi csavarral, hogy a hozzátartozóit elhagyó édesapa hiánya az előző áldozatokhoz képest egy kicsit több karaktert ad a mostaniaknak, illetve Lorraine-nek még jó néhány kellemetlen látomással is meg kell küzdenie. Ez utóbbi egyébként egy igencsak felesleges vonulatnak bizonyul, illetve egy-két ponton lényegesen túl is van húzva csak azért, hogy Wan ebből is kifacsarhasson néhány ijesztést. Számos jeleneten érezni ugyanis, hogy lényegesebb dramaturgiai funkció nélkül, a mértani pontossággal a szereplők mögé ugró és arcukba vicsorgó démonok kedvéért vannak csak jelen (például az egyik lény célját és létjogosultságát egyáltalán nem értem), ezek pedig az események sokkal izgalmasabb megközelítéseiről vonják el a figyelmet.
A szkepticizmus is egy ilyen jelen lévő, de elhanyagolt motívuma a történetnek, éppen ezért amikor egy fordulattal a film azt kívánja velünk elhitetni, hogy az egész szellemjárás megrendezett volt, mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy erőltetett kitérő. Külön nevetséges, hogy az egyik karakternek tényleges sincs több szerepe annál, mint hogy időről időre betáncoljon a vászonra, és megjegyezze, hőseink mekkora sarlatánok. Ily módon démonűző hőseink erre épített dilemmája sem tűnik hitelesnek, és az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár a Démonok között 2 több mélységet ígér elődjénél, végeredményben kis híján még ugyanannyit sem képes adni.
De természetesen hiba lenne ezen túl sokat rugózni egy olyan mű esetében, amelynek az első része is elsősorban a mainstream horror-sablonok között ügyesen lavírozó hangulata és elképesztően stílusos megvalósítása miatt vált közkedveltté, ebből a szempontból pedig ez a darab elég nagy végleteket képvisel: ahogy már fentebb írtam, sokkal kevésbé kívánja elkerülni az elhasznált, hatásvadász jumpscare-ekre alapozó rémisztgetést (ugyanakkor ezek alkalmanként nyilvánvalóan hatásosabbak, mintha visszafogott megoldásokat választott volna James Wan), ezzel párhuzamosan viszont számos pazar és ötletesen megvalósított momentuma is van. Nem gondoltam, hogy John R. Leonetti fényképezésének szikár esztétikáját még lehet hova fokozni, de a helyére érkező Don Burgess pazar beállításai még nála is stílusosabban és pontosabban szolgálják a rendező igyekezetét. Wan pedig jó néhány olyan jelenetet is alkot rögtön a legelsővel kezdve, amelyek a legkeményebb pszichohorrorokhoz méltóan ültetik belénk a lelki terrort (az interjúkat tessék figyelni!), de akár azt is kiemelhetném, hogy akkor sem vall szégyent, ha éppen humoros vagy érzelmes oldalát kívánja megmutatni.
Nehéz lenne tehát egyértelmű verdiktet mondanom a Démonok között 2-ről: sok aspektusában a közönséges tucathorrorokhoz közeledett, ugyanakkor James Wan egyre jobban kibontakozó tehetségének is tanúbizonyságát adja. Mindenképpen több felesleges kitérőt tartalmaz (ez magyarázza a 2 óra feletti játékidőt), de a számos, zsigeri szinten működő ijesztgetés miatt végső soron hatásosabb tud lenni. Mindent egybevetve, leginkább a kiegyensúlyozottsága miatt én egy fokkal erősebbnek érzem az elődöt, de ha Wan alul is múlta kicsit magát, annyira semmiképpen, hogy ezen bánkódni lehessen.
7,5/10
A Démonok között 2 teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
