16 év telt már el a 2000-es évekből, ami nem tűnik soknak, de arra bőven elég, hogy elfeledjük, mekkora reményekkel és kétségekkel futottunk neki anno az új évezrednek. A filmipar sem vonhatta ki magát ebből a felfokozott várakozásból, több mozi is készült erről az időszakról, de talán a legstílusosabb Kathryn Bigelow alkotása volt, amely azonban akkorát bukott, mint a ház, egyszerűen nem jött be a közönségnek, talán azért, mert az új Szárnyas fejvadászt akarta benne látni mindenki, holott egy teljesen egyedi neo-noir moziról van szó, amely egy igazi gyöngyszem. Nőiesen bevallom, hogy a bemutató idején ez nekem nem igazán tűnt fel, úgy maradt meg emlékeimben, mint egy alapvetően érdekes, de nem kicsit zavaros, ellenben nagyon is stílusos mozi. Már régen terveztem az újrázást, ezért nagyon megörültem, amikor egy kedves olvasó kérte a kritikát, kíváncsian néztem végig a történetet annyi év után, és meg kellett állapítanom, hogy annak idején némileg felületesen ítéltem meg ezt az alkotást (mentségemre szóljon, hogy még nagyon fiatal voltam a bemutató idején), ugyanis egy meglepően jó neo-noir moziról van szó.

1999 utolsó napjaiban járunk, egy erősen illúziót vesztett Los Angelesben. Lenny (Ralph Fiennes) egykoron zsaru volt, és nagyon jó, mára azonban már csak árnyéka régi önmagának, transzfilmeket árul az arra fogékony vevőknek. A nagyon is valóságosnak tűnő virtuális valóságban egyre többen keresik a hamis boldogságot, mert menedéket jelent a kilátástalan jelenből. Azonban az egyik felvétel egy gyilkosságot rögzít, amelynek nagyon komoly társadalmi hatásai lehetnek, Lenny pedig hirtelen halálos veszélybe kerül barátjával, Mace- szel (Angela Bassett) együtt...

Kell egy kis idő, amíg ráhangolódik a néző a filmre, de utána garantáltan magába szippantja a történet, amely kezdetben zavarosnak tűnik, de aztán egyre izgalmasabb, ahogyan egyre mélyebbre kell leszállnia Lenny-nek abba az alvilágba, amelynek a szélén már elég régen egyensúlyoz. Régi szerelme miatt keveredik bele az ügybe, nem tudja lezárni ezt a kapcsolatát, még mindig azt hiszi, hogy ő egy igazi Grál-lovag, aki kimenti az ő kis hercegnőjét abból az erkölcsi fertőből, amelybe belekerült. Azonban Faith sok minden, csak nem ártatlan kislány, és bár érződik, hogy nem közömbös neki Lenny, ő már régen elindult egy olyan ösvényen, ahonnan ő is tudja, hogy csak lefelé vezet az út. A férfi azonban éppen azáltal tud kikapaszkodni abból a szellemi mocsárból, amelybe került, hogy belead apait-anyait abba, hogy az ügy végére járjon, Mace segítsége nélkül azonban esélye sem lenne a jó oldalt választani abban a szövevényes és többesélyes helyzetben, amelybe kerültek.

James Cameron írta a forgatókönyvet, amely ha nem is mestermű, de kétségkívűl nagyon jól keveri a szálakat, de sajnos túlságosan hosszú lett a film, nem sikerül mindvégig fenntartni az érdeklődést, szerencsére az utolsó fél óra mindenért kárpótol bennünket, de a valódi formátum hiányzik az alkotásból, nem véletlenül nem lett belőle klasszikus. Nem tudja meggyőzni a nézőt teljes mértékben a történet arról, hogy valóban hatalmas tétje van annak a felvételnek, és tényleg azon múlik a küszöbön álló új évezred sorsa. Azonban olyan hangulatot varázsol elénk Kathryn Bigelow, amely miatt bele tudunk feledkezni a filmbe, és elgondolkodhatunk azon, hogy milyen erkölcsi válságban van az emberiség. Ha nem is happy enddel, de a remény lehetőségével zárul a történet, ami lehet, hogy kicsit sziruposnak tűnik a film noir hagyományaihoz képest, mégis azt gondolom, hogy az új évezredet igenis azzal a hittel kell köszönteni, hogy létezik szebb jövő.

Ha arra számítunk, hogy egy vad zenétől és erkölcstelenségtől hangos világba vezetnek el bennünket az alkotók, egyáltalán nem tévedünk. Rendkívül durva képekre kell felkészülnünk, olyanokra, mint premier plánban előadott nemi erőszakra és gyilkosságra. A transzfilmek, vagyis az agykéreg stimulásának etikai kérdéseibe is belefolyunk, faji ellentétekről is szó esik, akcióban sincs hiány, a vér is fröcsög, vagyis minden adott ahhoz, hogy egy nem éppen hétköznapi történetet ismerjünk meg. A karakterek is érdekesek, az erősen a szakadék felé haladó Lennyt Mace erkölcsi ereje tartja a felszínen, aki a film legnagyobb meglepetését okozza nekünk azzal, hogy kemény dolgozó anyukából hirtelen dögös akciósztárrá lényegül át. Faith alakja jóval halványabbra sikeredett, a film közepe tájától egyre nehezebb elhinni, hogy ezért az erősen labilis libáért van annyira oda Lenny. Sok meglepő fordulattal találkozunk, de azért jó néhány kiszámítható is akad, összességében mégis egy felkavaróan elgondolkodtató alkotást kapunk.

Ralph Fiennes tökéletesen hozza tőle elvárható szintet, Tom Sizemore régen volt ilyen jó, Michael Wincott szokásához híven teljesen hiteles nem kicsit őrült szerepében, azonban Angela Bassett elviszi a show-t a többiek elől. A kiváló színésznő sajnos nem futotta be azt a pályát, amelyre a tehetsége predesztinálta volna, javaslom mindenkinek, aki még nem látta, hogy nézze meg vele a Tinát. Juliette Lewis - t is le tudja játszani a vászonról, aki pedig mindent megtesz, hogy kőkemény rockerlányt ábrázoljon Faith-ből.

Kathryn Bigelow egyike a legkiválóbb rendezőnőknek, ez a filmje azonban soha nem tudott olyan ismertségre szert tenni, mint a Holtpont, a Zero Dark Thirty vagy A bombák földjén. Sokkal többre volt hivatott ez a film, amelyből az ambíció sem hiányzott, mégsem sikerült eljutnia a nézők szívéig. Talán kevesebb több lett volna, de attól még kiváló stílusbravúrról van szó, amelyet megérlelt az azóta eltelt idő, és ha klasszikus nem is lesz belőle soha, egy igazi gyöngyszemként tekinthetünk rá, amelynek érdemes adni egy esélyt.

8/10

A halál napja teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.