Úgy tűnik, a korlátlan nosztalgia korát éljük, ahol részben a direktebb párhuzamokat gyártó folytatások, remake-ek és rebootok, részben csak a korszellemet idéző (Rendes fickók) vagy a klasszikusok örökségét saját szemléletükben folytató darabok (Creed) próbálnak építkezni a 20-30-40 éve létezett elődökre. Azonban George Clooney már 2005-ben is alkotott egy kiváló nosztalgiamozit, amely teljesen máshogyan állt ehhez a vonulathoz, mint a 10 évvel később felsorakozó filmek.
A Jó estét, jó szerencsét! esetében ugyanis nosztalgia nem az értéktelen múlt megszépítését, kellemes, de kontextus híján jelentőségüket vesztő emlékeket jelent, hanem tanúbizonyságot egy olyan korról, amikor a média még képes volt kultúrmissziót folytatni, pártatlan újságírást és oknyomozó munkát képviselni. Maga a produkció pedig ennek leképeződése: szikár, minimalista eszközeivel, fekete-fehér, tévéfilmes képi világával egy olyan korba visz vissza, ahol néhány beszélő fej egy szobában éppen elég volt egy kiváló alkotáshoz. Gyakorlatilag a film tényleg nem több egy rövid kivonatnál Edward R. Murrow (David Strathairn) és kollégái munkájából, akik rendületlen becsületességgel próbáltak egy objektív hírműsort készíteni, és közben szembeszállni az 50-es éveket átható kommunistaellenes hisztériával: 2-3 műsor elkészültének körülményeit tapasztalhatjuk meg, miközben röviden egy-két főbb szereplő életébe, illetve a valós, archív híradó-részleteken keresztül a szenátusi szintre emelt boszorkányüldözésbe is betekintést nyerhetünk.
Alapvetően ez a legkevésbé sem tűnik működőképes alapanyagnak egy játékfilm elkészítéséhez, és Clooney műve valóban nélkülöz mindenféle olyan szerkezetet és ívet, amely keretet adhatna a narratívának. Egy fő konfliktusa (a kommunistaüldözést vezénylő szenátor és a híradósok harca), illetve jó pár kisebb, de valamilyen szinten jelentéktelenebb drámája van, ezen kívül viszont tényleg csak a műsorok, felvételek, illetve háttérmunkálatok sora, sokszor hónapokat ugorva az időben. Ami azonban mégis lebilincselő élménnyé fűzi össze a látottakat, az a főszereplő, illetve rajta keresztül a film mondanivalója, amely a mai napig ugyanolyan aktuális, mint 1953-54-ben. (Sőt, ha Murrow záró szavait a tévéről az internetre vonatkoztatjuk, még annál is aktuálisabbnak tűnhet.) David Strathairn pedig egy sztárhíradós jelenlétével létezik a vásznon, és eléri, hogy minden szavára odafigyeljünk.
De nem is annyira a konkrét szavak a lenyűgözők, hanem a mögülük kirajzolódó egyenesség és hitelesség, amelyek arról adnak tanúbizonyságot, hogy a tévézés hajnala még valóban egy aranykornak volt mondható a média szempontjából. A Jó estét, jó szerencsét! pedig lehet, hogy egy világos szerkezet és történet nélkül összehegesztett mozgókép, de a gondolatait tökéletesen viszi végig és koronázza meg végül főszereplője beszédével. És végül is egy filmben ez éppen olyan fontos, mint bármilyen technikai bravúr...
8/10
A Jó estét, jó szerencsét! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
