Nálunk Szimba az úr. A világ második legelkényeztetebb kutyusa (az elsőt Lizzynek hívják és a tesóméknál tengeti gondtalan napjait) pontosan úgy néz ki, mint az a kis oroszlánkölyök, akiről a nevét kapta, és akinek kalandjait a mamája (=én) ifjabb éveiben nagyon szerette. Sőt, igazából most is odavan érte, és felnőtt fejjel is képes elsírni magát Mufasa halálán. És nem szégyenli a könnyeit, mert tudja, hogy azt, hogy még ennyi év és ismétlés után is ilyen szinten meg tud hatódni a filmen, az annak köszönheti, hogy valami nagyon jót és maradandót tudtak alkotni egykoron a Disney-nél. Pedig igazából senki nem várt tőle igazán nagy sikert, a vele nagyjából egyidőben készülő Pocahontas árnyékában készült, és talán ennek köszönhető, hogy ennyi kreativitást vihettek az alkotók a rajzfilmbe. Mert lássuk be, a halál ábrázolása nem éppen könnyű feladat egy mesemusical keretei között, pláne úgy, hogy annak minden drámai mélysége megmutatásra került. Hamleti magasságokba jut el a Disney mozija, igazi szívet-lelket rázó alkotás, és mégis meg tudott maradni szép mesének. Továbbá olyan magas szintű animációval került felvezetésre a történet, hogy még Elton John fantasztikus dalait is el tudta homályosítani időnként. Ebben a filmben egyszerűen minden összejött, nem véletlenül tartják a Disney-reneszánsz (az 1988-tól 1999-ig tartó időszak, ami A kis hableánnyal kezdődött, és a Tarzannal ért véget) legkiemelkedőbb alkotásának. Megunhatatlan!
Mufasa büszkén mutatja be birodalmának fiát, Simbát, aki egyszer majd az örökébe fog lépni. Ennek a ténynek érhetően nem örül túlságosan az öccse, Zordon, mert így nincs túl sok reménye arra, hogy trónra lépjen, márpedig neki ez a leghőbb vágya. És bármire képes, hogy ezt elérje, így végül tőrbe csalja és megöli a bátyját, Simbáról pedig azt hiszi, hogy megölték a hiénák, azonban a trónörökös nagyon is él, új barátaival, Timon-nal és Pumbaa-val éli gondtalanul a napjait. Azonban egy nap újra találkozik gyerekkori barátjával, Nalával, és ráébred, szembe kell néznie a múltjával és fel kell nőnie...
Már a kezdő dallal a szívünk kellős közepébe talál a film, és jól össze is facsarja, amíg a végére nem érünk a történetnek. Nálam Szulák Andrea hangján vésődött be Az élet az úr című zseniális darab, és nőiesen bevallom, nekem máig ez a kedvencem, természetesen a dobogó következő két helyét a Hakuna Matata és a Can You Feel the Love Tonight foglalja el. Nem véletlen, hogy a 2 Oscar díj közül, amelyet az alkotók kaptak, az egyik a zenéért, a másik a legjobb betétdalért járt. Azt is ki kell emelnem, hogy a magyar szinkron kiválóan sikerült, jobb, mint az eredeti, és ez elsősorban Sinkovits Imre utánozhatatlan Mufasájának köszönhető (pedig magát Darth Vader-t, vagyis James Earl Jones-t kellett felülmúlnia).
Valódi királydrámát kapunk, egy bölcs uralkodó halála után gyilkos öccse lesz a király, aki azonban nem tud mit kezdeni a hatalommal, így a hiénáknak köszönhetően pusztaság lesz az egykor virágzó Büszke Birtokból. Zordon azonban semmilyen körülmények között nem akarja elhagyni a Trónszirtet, nem érdekli a népe sorsa, csak és kizárólag saját magával van elfoglalva. Szimba azt hiszi, ő a felelős apja haláláért, ezért mindent el akar felejteni, hogy tovább tudja élni az életét. Azonban Nala felbukkanása és Mufasa szelleme ráébreszti arra, hogy mi az ő igazi feladata az életben, és elindul visszaszerezni a tőle elorzott trónt. A két oroszlán mindent eldöntő párbaja még mai szemmel nézve is lenyűgöző, a bemutató idején pedig tátott szájjal bámultam az akkor csúcstechnikának számító varázslatos képeket. Hihetetlenül magas szintű animációval ajándékoztak meg bennünket az alkotók, amelynek ez a csúcspontja, de rengeteg jobbnál jobb jelenet maradt meg jó emlékezetünkben a filmből (gondoljuk csak pl. a gnúcsorda száguldására).
A halál gyászát humorral oldják fel a filmben, a gyerekek szintjén maradva, de mégsem sziruposan mutatják be Mufasa halálát (na jó, van benne egy kis hatásvadászat, amelyhez rengeteg tesz hozzá a kifejező zene is, de mégsincs benne túlzás, pont olyan a jelenet, amilyennek lennie kell). Tökéletes arányérzékkel elegyítették a drámát, a romantikát, az akciót, a humort, a látványt és a szöveget. Minden szempontból kiemelkedő darabja ez a mozi a Disney - történelemnek, hihetetlen sikert aratott a bemutatója után, és még ma sem tudott kimenni a divatból. Nem csoda, hiszen örökérvényű érzelmeket mutat meg, vad és mégis természetes közegben, aranyos, de nem szupercuki kisoroszlánnal, fenséges apafigurával, alávaló, de nagyon veszélyes ellenféllel, és persze a kötelező szerelmi szál sem maradhatott el.
Máig a lelkünkig tud érni a szavannán végigzengő oroszlánüvöltés, hiába teltek el közben az évek, javult sokat a technika, mégsem sikerült azóta olyan Disney-filmet gyártani, ami ennyire a közönség kedvence tudott lenni ilyen hosszú időn át. Persze megpróbáltak lehúzni még néhány bőrt a történetről, de a csodát csak egyszer sikerült filmvászonra álmodni, egyetlen karaktert sem vagyok hajlandó pazarolni a méltatalan folytatásokra. Jó néhány aranyköpés vált klasszikussá a filmből, a Hakuna Matátán (= újrafogalmazott carpe diem, azaz élj a mának) kívül az én kedvencem az "én nem gondolkodom, én tudok" mondat (kíváncsian várom a tiéteket kommentben).
Egyátlalán nem tündérmesét kapunk, sőt valódi jellemfejlődést bemutató történethez van szerencsénk, amelyben az állatok világában ábrázolva komoly emberi problémákat és tragédiákat boncolgat a célközönség szintjén. Szívhez szóló, királyian nemes és embertelenül aljas karakterek, jól megrajzolt és megírt mellékszereplők, fülbemászó zene, kiváló forgatókönyv, ez minden. És mégis felejhtetlen lett a végeredmény.
10/10
Az oroszlánkirály teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
