Kortárs prózában nagyon bele kell trafálnia a szerzőnek egy olyan témába, amivel fel tudja kelteni az olvasók érdeklődését, ellenkező esetben csak a szakma fogja elismerni fáradozásait a műfajban, szélesebb körben biztosan nem válik ismertté az alkotása. Schein Gábor Svéd című műve azért szólhatott nagyot tavaly, mert a múlttal való szembenézés nehézségeire hívta fel a figyelmet, egy 1956-ban Svédországba került magyar fiú családi titkai nyomába eredhetünk, miközben belefuthatunk a 2006-os budapesti eseményekbe is. A politikai felhang miatt vált népszerűvé a könyv, amelyet azonban elsősorban nem ezért érdemes elolvasni, hanem a skandináv minta szerinti puritán egyszerűségében bemutatott elidegenedés lelki folyamatainak magas szintű bemutatása miatt. Nem mondanám korszakos jelentőségű műnek, az igazi klasszis hiányzik belőle, de a kortárs próza egyik kiemelkedő darabja.

2007-ben a bezárás előtt álló Lipótmezei Elmegyógyintézetben dolgozó Bíró doktornő érdekes levelet kap Svédországból. Egy idős, haldokló diplomata kéri, hogy látogassa meg, és segítsen a fiának megtalálni eltitkolt múltját. Ervint ugyanis örökbe fogadták, pontosabban megvették egy ausztriai menekülttáborban az édesanyjától, hogy jobb életet biztosítsanak neki, mint ami várhatott volna rá. A fiú édesapja halála után felkeresi az asszonyt, és szembetalálkozik gyerekkora titkaival...

Schein Gábor egyetemi oktatóként tevékenykedik a hétköznapokban az ELTE Irodalmi Tanszékén, és emellett folyamatosan ír, több műfajban is (vers, gyerekkönyv, dráma, próza, elég széles a paletta). Nőiesen bevallom, eddig még egyetlen művet sem olvastam tőle, a Svédre a lelkendező kritikák alapján figyeltem fel, és amikor a Könyvesblog az elmúlt év legjobb könyvének választotta, azonnal tudtam, hogy el fogom olvasni ezt a művet. Nos, picikét csalódott vagyok, a hype alapján egy fokkal ütősebb könyvet vártam, de ettől még egyszeri olvasásra mindenképpen ajánlom, mert valóban hiánypótló darabról van szó a kortárs próza műfajában.

Az író Kovai Melinda Politika, hatalom és tudás a Kádár-korszak pszichiátriai kórrajzain című disszertációjában bukkant rá Stiller Anna történetére, aki hithű kommunista volt, és beleőrült az 1956 utáni változásokba. Ez lett a kiindulópontja a regénynek, amely egy izgalmas nyomozás, melynek során a jelenkori Magyarországról is képet kaphatunk egy külföldi szemével. A Lipótmező bezárásának erkölcsi és szakmai kérdései is felmerülnek az oldalakon ("A normalitás őrjítő kényszer. Jó helyen vannak odakint az utcán. Remélem, sokan fognak tanulni tőlük"), és érintőlegesen ugyan, de akadnak politikai utalások is a műben. Nem direkt politizálásról van szó, inkább egy látleletről, egy nagyon egyedi szemszögből nézve. Pusztán jelzésértékűen, de mégis bemutatásra kerül, hogy a kivándorlás napjainkban is komoly probléma, nemcsak 1956-ban létezett ez a jelenség. Vagyis igenis reflektál a mindennapi életre a történet, nem szenzációhajhász módon, nem ítélkezik, pusztán tényeket közöl. Inkább a történet időtlenségére világít rá, a lelki folyamatok érdeklik az írót, nem az aktuálpolitika.

Jól kezdődik a könyv, azonnal felkelti az érdeklődést, azonban sajnos nem sikerült mindvégig tartani ezt a magas minőséget, időnként akadozik, sőt, le is ül az események menete, hogy aztán a vége fájóan sablonos legyen. Érdekes kérdést feszeget az író, vajon attól, hogy kapott egy hatalmas lehetőséget valaki egy másik országban, még biztos, hogy boldog lesz az élete? Nos, mint kiderül, nem, ugyanis hiába kapta meg Ervin a svéd család gazdasági biztonságát, az érzelmek hiánya miatt nem tudta befutni azt a pályát, amelyre predesztinálva lett volna, örökbefogadó apja hibáit követi el, de ő utolsó akaratával még adhat neki egy esélyt arra, hogy változtasson az életén. Az már nem derül ki a könyvből, hogy él-e a lehetőséggel a fiú, de félelmetes erővel mutatja meg Schein Gábor, hogy a ki nem mondott titkok, a szőnyeg alá söpört problémák úgy teszik tönkre az emberek életét, hogy észre sem veszik. Miközben minden vágyuk az embereknek az, hogy békében és biztonságban éljenek, kiszámított rend szerint peregjenek le életüknek évei, az út végén (Ervin már az út közepén) rájönnek arra, hogy nem biztos, hogy ez a helyes irány, a problémákkal igenis szembe kell nézni, még akkor, amikor felmerül, mert különben nagyon sok évet elvesztegethetünk azzal, hogy rájöjjünk, hol hibáztuk el.

A kissé széttartó történetvezetés, és az eklektikus időváltások ellenére nagyon is elgondolkodtató alkotásról van szó, amely szűk 200 oldalban rendkívül sokrétű problémahalmazt tár elénk, jól megrajzolt karaktereken keresztül. Szikár, minimalista stílusban ismertet meg bennünket az örökbefogadott fiú történetével, akinek sorsa hiába volt könnyebb, mint amit születése alapján várhatott volna, mégsem tudott igazán boldog életet élni, mert idegenként kóvályog a saját sorsának útvesztőjében, nem irányítja, pusztán elszenvedi azt, Ahogyan Bíró doktornőnek és édesapjának is ezzel kell szembesülnie, és igazából mindenkinek, aki a könyv elolvasása után érintettnek érzi magát ezzel a problémával. Mert valahol mindannyian svédek vagyunk ebben a tekintetben. És ezért tud nagyon szíven ütni ez a kötet minden stiláris gyengesége ellenére.

8/10