(Az alábbi írás természetesen spoileres a filmre nézve.)

Arról lehet vitatkozni, hogy a The Lobster mennyire volt jó film (FroG szerint pl. nagyon, szerintem már kevésbé), de abban a legtöbb vélemény egyetért, hogy Jorgosz Lanthimosz műve meglehetősen izgalmas gondolatokkal jelentkezett a vásznon. Az alkotás sajátos, szatirikus világa a párkapcsolatokról való gondolkodást állítja pellengérre, és minden valószínűség szerint ez az a téma, ahol nincsenek sem lefutott érvek, sem helyes konklúziók. Nem véletlen, hogy bár a rendező is láthatóan jó darabig egy határozott álláspontot, a történet előrehaladtával (és főleg a befejezés kapcsán) számos elmélet felvetődhet az értelmezés kapcsán.

A hotel, amelybe főhősünk bekerül, egyértelmű leképeződése a kapcsolatokról megfogalmazott hagyományos társadalmi elvárásoknak: a fő cél az, hogy mindenki, minél előbb, minden áron egy párt találjon, teljesen minden, hogy milyen alapon. Ahogy a családi ebédeknél sem azon aggódnak felmenőink, hogy a lehető legjobb párt találjuk meg magunknak, pusztán azon, hogy mikor fog ez a fiú megházasodni vagy ez a lány "unokát szülni", úgy a vezetőségnek is éppen elegendő, ha valamilyen, akár egészen nevetséges közös pontot találnak a "szerelmesek", ami legtöbbször ráadásul csak külsőség, sőt, egyenesen fogyatékosság. (Ez akár a való életből is ismerős lehet, de sokkal inkább a hollywoodi romantikus komédiákból, ahol az összetartó erő szinte kivétel nélkül valami bizarr jellemvonás.) Ha pedig esetleg ez mégsem működne, jön a szájbarágósan előadott, de - rengeteg ember életét látva - abszolút igaz konklúzió: majd egy gyerek megold minden problémát.

Innen menekülünk a totális ellenpólusba, a magányosok, azaz a szinglik világába, akik szerint pedig a szerelembe esés a vétek. Annyival ugyan haladóbb ez a rendszer, hogy nemcsak ideológiai alapon harcol a másik oldal ellen, hanem képes rámutatni annak hazugságaira is (lásd a hoteligazgató házaspár túszul ejtését), azonban egy éppen ugyanolyan elnyomó szisztméát működtet. Az erre történő ráébredés azonban viszonylag hamar érkezik, és az igazán érdekes motívumnak ebben a szakaszban a két főszereplő közötti szerelem kialakulása bizonyul. Ironikus módon ugyanis David hiába szabadult el a hotelből, a gondolkodása még mindig annak a rendszernek a foglya. Csak akkor tudnak egymásba szeretni, amikor kiderül, hogy mindketten rövidlátók, és amikor erre bosszúból egyiküket megvakíttatja a kommuna vezetője, teljesen tanácstalanokká válnak. Elhidegülve egymástól, kétségbeesetten keresnek egy másik közös pontot, amelyre újra felépíthetnék kapcsolatukat, és ahogy azt az utolsó jelenet is mutatja, arra jutnak, hogy mindkettejüknek vakká kell válni.

Azonban ez egy csapdahelyzet: David hezitálása a szememben azt mutatja, hogy akármit is tesz, csak rosszul dönthet. Ha nem teszi meg, és hazudik szerelmének, valójában nem lesz jobb azoknál, akiket a hotel vendégeként és a magányosok tagjaként is lenézett hazugságaik miatt. (És ha ezeket az erkölcsi aggályokat félre is teszi, még mindig ott van a latban, hogy egyszer már ő maga is elbukott egy ilyen megjátszott kapcsolatot.) Ha viszont megvakítja magát, végeredményben ugyanazt teszi, mint a magának mesterséges orrvérzéseket okozó barátja: megváltoztat valamit magán, csak azért, hogy reménybeli partnerének jobban tetsszen.

Tehát önmagában már ez a szituáció számomra kettejük vereségeként értelmezhető: nem voltak képesek kitörni a paradigmából, továbbra is a külső, mechanikus mozgatórugókat keresik szerelmük mögött. A valódi boldogságot vesztették el azáltal, hogy görcsösen arra fókuszáltak, hogy a tanult mintákat kövessék. Ahogy számos pár képtelen feldolgozni életkörülményeik, vagy éppen saját maguk megváltozását, csak egyikük egyoldalú áldozata árán, úgy a The Lobster főszereplői sem képesek kimászni ebből a csapdából. Az őket szorító elvárások agymosása nyert.

Ugyanakkor felvetődhet egy másik értelmezés is, miszerint ez az áldozat a lehető legromantikusabb gesztus lehet, amit David tenni képes. A szerelmük szó szerint vakká válik, de ez nemcsak a korlátlan bizalmat jelképezi, hanem azt is, hogy főhősünk egy olyan gesztust tesz, amely örökre partneréhez köti. Ha viszont elköteleződésről beszélünk, tulajdonképpen már nem is lényeges, hogy főszereplőnk mit tesz: kedvese kettejük "bűne" miatt szenvedett (ami egyben magyarázat arra is, miért viselkedett vele olyan ridegen sokáig, és miért nem engedte, hogy egy újabb közös pontot találjanak), és igazából csak arra vágyott, hogy David mentse ki az őket fojtogató közegből. A lényeg tehát nem az egyező fogyatékosság, még csak nem is a gesztus volt, hanem, hogy végre mindketten felvállalják szembenállásukat a rendszerrel, és a saját útjukat járva keressék a boldogságukat - ha ez öncsonkításon keresztül történik, úgy, ha nem, nem.

Optimista vagy pesszimista lezárást láttál? Te mit gondolsz a film üzenetéről? Szavazz, vagy írd meg kommentben!