Imádom, amikor egy film minimális helyszínen, minimális szereplőgárdával és minimális költségvetéssel képes nagyszerű élményt nyújtani. Ez általában horrorfilmeknél tud működni (gondolok itt pl. a Gonosz Halott eredetijére, és megannyi kézikamerás horrorra), de pl. a sci-fi is profitált már ebből (pl. Coherence), meg persze szerzői filmek is (lsd. Pontypool). Ezek a darabok reményt adnak nekünk, egyszerű filmőrültek számára: nem kell sokmilliós költségvetés, nem kell CGI-orgia, elég egy következetesen végigvitt jó ötlet, néhány profi színész, meg persze egy nagy adag, a büdzsé hiányosságait kipótló elszántság és kreativitás, és kész is van egy igazán élvezetes darab - amit akár mi, egyszerű magyar halandók is leforgathattunk volna (illetve egyes esetekben le is forgattunk, lsd. R.E.M.). A Hush című idei thriller-horror szintén egy jó példája ennek az általam igencsak kedvelt "egyszerű, olcsó, de mégis nagyszerű" filmkészítési attitűdnek.
Jelen filmünk a történetét tekintve is egyszerű. A lényegében egyetlen helyszínen játszódó, összesen öt szereplővel dolgozó sztori a Maddie nevű süketnéma írónőről szól, akit egy éjszaka megtámad a vidéki házában egy maszkos, nyílpuskával felszerelkezett gyilkos. Ilyen szikár sztoriból nem sok mindent lehet kihozni...
...de jelen esetben ez a letisztultság abszolút nem gond, sőt! Mike Flanagan, az Oculus és az Absentia rendezője mindent kipréselt a témából, amit a műfaji határokon belül csak ki lehetett. Értő kezei alatt a sablonos alaphelyzet egy hihetetlenül feszült, okos és profi stílusgyakorlattá fejlődik. Az ősöreg "veszélyben a nő" -thriller, a home invasion horror, és a slasher movie hármasával tökéletesen behatárolható a produkció, mégis nagyszerű és frissnek ható élményt nyújt.
A mozi az első piros pontját a főhősnőjével szerzi meg. Itt nemcsak a jól kitalált szereplőről van szó, illetve Kate Siegel nagyszerű alakításáról (aki egyébként a Hush forgatókönyvének a megírásából is kivette a részét), amellyel megeleveníti a karaktert, hanem arról is, ahogy a rendező egy süketnéma nézőpontját belecsempészi a történetmesélés szövetébe. A legritkább esetben kapjuk meg direktben a szereplő által folyamatosan érzékelt teljes csendet, de szinte minden egyes jelenetben visszaköszön valamilyen formában Maddie fogyatékossága.
A második nagy pozitívum a gyilkos személye. A támadó első körben sablonos slasher alaknak tűnik a maszkjával és a némaságával, viszont Flanaganék hamar levetetik vele az álarcot, és így egy sokkal érdekesebb figurát prezentálnak vele. John Gallagher Jr. korrektül formálja meg a nem túl marcona, viszont kifejezetten hideg és számító rosszfiút, aki láthatóan élvezi az embervadászatot. A férfi különlegessége az esendősége: fizikailag nincs benne semmi rendkívüli, átlagos erővel, intelligenciával és ügyességgel rendelkezik, és néha még hibázik is - mindezt azonban tudja is magáról, pont ezért nagyon veszélyes.
Ezen a ponton jutunk el a harmadik, legnagyobb piros ponthoz, a két főszereplő párharcához, a kibontakozó küzdelem ugyanis remekül lett levezényelve. Hősnőnk az első ijedelem után igyekszik az eszével legyőzni a támadóját, ebben azonban hátráltatja őt a fogyatékossága, ráadásul ő csak egy hétköznapi erejű és jártasságú nő, aki pl. nem feltétlenül tud felajzani azonnal egy számszeríjat. A film végére a fő kérdés az lesz, hogy melyik karakter tud nyugodtabb és számítóbb maradni az egyre fogyatkozó erőforrások (energia, türelem, szaporodó sebesülések) mellett, ugyanis csak így érheti el egyikük vagy másikuk a célját (a túlélést vagy a másik levadászását). Azt is mondhatnám, hogy a Hush hamar a hideg logika filmjévé válik, ahol nincs idő a bánatra és a pánikra, és ahol már az is félelmetesen torokszorítónak hat, ahogy Maddie végiggondolja az egyre fogyatkozó lehetőségeit. A testi-szellemi párharcot a rendező szemléletesen, de végig a realitás talaján maradva oldotta meg, ami hatalmas bravúr a szememben. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy az Oculust és az Absentiát ismerve egy pillanatig sem lehettem benne biztos, hogy a jó végül diadalmaskodik-e vagy sem.
A szereplők véges számából kikövetkeztethető, hogy túlzottan nagy gorefestre nincs lehetőség, de igazándiból nincs is rá szükség: az a kevés véres pillanat, ami szerepel a filmben, garantáltan maradandó és fájdalmas élményt nyújt a nézőnek.
Mégis, ha ennyi dicséretet érdemel ez a darab, akkor vajon miért "csak" nyolcas az alul terpeszkedő pontszám, miért nem magasabb? Azért, mert a Hush minden pozitívuma ellenére csak egy stílusgyakorlat, és ebből a kategóriából nem is próbál kilépni. A film nem törekszik arra, hogy Michael Haneke Funny Games-filmjének módjára megcsavarja a home invasion filmek gondolatiságát, ennél jóval kevesebb ambícióval rendelkezik, és pusztán iszonyú profin műveli a választott zsánerét, nem lép ki annak keretei közül. Véleményem szerint ezzel nincs semmi gond, de pont emiatt nem tudom korszakalkotó remekműnek kikiáltani az alkotást - viszont kifejezetten ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődik a thriller és a horror feszültebb darabjai iránt.
Mike Flanagan pedig továbbra is szilárdan tartja magát korunk legjobb "fiatal" horrorfilmesei között, szerintem ezúttal sem kellett csalódni benne. Kíváncsi lennék, hogy mihez kezdene a tehetségével akkor, ha valamivel nagyobb büdzséből (20 millió dollár felett) tudna gazdálkodni - talán egyszer erre is láthatunk tőle egy példát.
8/10
A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán
