Pontypool egy kanadai kisváros. Pontypool egy kanadai horrorfilm. Pontypool egy kanadai művészfilm. Pontypool, Pontypool, Pont de Pool, Panty Pool… ha elég sokat mondogatom magamban, ez a dallamos, franciás hangzású szó talán megragad az agyamban, és mémmé válik (nem a filozoraptor-féle értelemben, hanem memetikai értelemben, lsd. wikipédia), hogy a legváratlanabb helyzetekben jusson majd az eszembe. Üres perceimben magamban fogom motyogni, akaratlanul is leírom, eljátszok a hangzásával, és lehet, hogy egyszer majd más is átveszi tőlem ezt a szót… mert a mémeknek pont ez a lényegük, hogy megtapadjanak az agyunkban, és lemásolják magukat. Mi van akkor, ha egyik ilyen mém túl jól működik, és minden más gondolatot kiszorít a fejünkből? Na, erről szól a Pontypool. Esetleg nem érhető, amit itt összezagyváltam? Helyben vagyunk, ugyanis erről is szól a Pontypool… hogy mit is jelent valamit érteni vagy nem érteni.
Pár szó a történetről, hogy ne tartsam teljes homályban a kedves olvasókat: a film címében megjelölt kisvárosban éppen hóvihar dühöng. A helyi rádióállomás öntörvényű műsorvezetője, Grant Mazzy (Stephen McHattie zseniális alakításában) már a munkába menet is furcsa dolgokat tapasztal, de az igazi feketelevessel akkor kell szembesülnie, amikor mikrofon elé ül. A nap folyamán ugyanis különös hírek futnak be a kisváros lakóiról, akik zavarba ejtő erőszakos cselekedeteket követnek el, és tömeges „zavargásokban” vesznek részt. Senki sem tud semmi biztosat, de a halottak száma nő, az őrület és az erőszak pedig úgy terjed, mintha valamiféle vírus okozná. Egy vírus, amely nem a fertőzöttek testnedveiben lappang, hanem a szavaikban. Grant és két kolléganője eleinte még azon dolgoznak, hogy a lehető legpontosabb tájékoztatást adják a lakosságnak, később azonban már csak a saját túlélésükért és ép elméjükért küzdenek.
Ez a film, ha felszínesen tekintünk rá, egy rendkívül hatásos kisköltségvetésű zombis horrornak minősíthető. Hatásmechanizmusa a hiányos információadagoláson alapszik. A kamera soha nem mozdul ki a rádió épületének falai közül, és nem mutatja meg a városban bekövetkező szörnyűségeket. A néző a szereplőkkel együtt csak a borzalmakról szóló tudósításokat hallja, de - a legritkább kivételektől eltekintve - nem látja a tényleges vérengzést. Ezt az információhiányos állapotot erősíti meg egyes szereplők megmagyarázhatatlannak tűnő, illogikus viselkedése („práááááááá”), és az „atyaúristen, most valami fontos és félelmetes történik” hatású zene. Mindez együtt hideglelősebb perceket okoz, mint bármilyen naturalista mészárszék vagy jump scare sokkfesztivál. Az alkalmazott képlet beigazolni látszik azt, hogy az ember mindig attól fél a legjobban, amit nem ismer, vagy amit nem tud megmagyarázni.
Ha egy kicsit a film felszíne alá tekintünk, hamar megpillanthatunk egy, a sajtó szerepét és felelősségét kifigurázó-ostorozó szatirikus vonulatot is. A szavakkal terjedő kór metaforájával a történet rávilágít arra, hogy a kimondott szónak hatalmas súlya van, főleg akkor, ha az a rádióban hangzik el.
A Pontypoolnak azok a legérdekesebb jelenetei, amelyek a logikátlanságukkal összezavarják a nézőt. Egy David Lynch-film esetében viszonylag könnyen elfogadnánk a megmagyarázhatatlan eseményeket, esetleg megpróbálnánk elvonatkoztatni a konkrét történésektől, hogy metaforák és hasonlatok segítségével fejthessük meg őket. Ennek a filmnek az elején azonban Honey-ról, a cicáról szóló történetével maga Grant Mazzy hívja fel a figyelmünket arra, hogy a dátumok, nevek, események rendszerbe állíthatóak, minden mindennel összefüggésben lehet, csak keresni kell közöttük a kapcsolatot. Ennek megfelelően a néző (ha nyitott az efféle „megfejtős” játékra) nem nyugszik, és erőnek erejével értelmet próbál találni az oda nem illő mozaikdarabkák között. Végül minden figyelmes befogadónak el kell jutnia arra a megdöbbentő következtetésre, hogy a történet egy pontján MI MAGUNK IS megfertőződtünk a vírussal, a mémmel, ami megzavarja az agyunkat. Ezért nem tudunk napirendre térni a történések felett, ezért kell nekünk is a szereplőkkel együtt harcolni az ép eszünkért, a logikus világképünkért.
Ám még mindig nem lehet azt mondani, hogy teljesen kiismertük a filmet. A Pontypoolnak további rétegei is vannak, elég, ha csak az általa felvetett jelentéstani (Hogyan lehet meg nem érteni valamit?) és nyelvészeti kérdésekre (Mennyiben köthető nyelvhez egy mém?) gondolnunk. Ezeket az aspektusokat a megfelelő bölcsész diplomák hiányában nem fejteném ki jobban, helyette inkább az alkotás egy általánosabb értelmezési szintjét szeretném felvázolni.
A film ugyanis a traumával - mint megoldhatatlannak tűnő lelki sérüléssel - való megküzdés módszereiről is szól. A történet egy sarkalatos pontján Grant Mazzy Roland Barthes-t, a francia filozófust idézi, aki a traumát úgy jellemezte, mint egy felirat nélküli sajtófotót. Ha meglenne a felirat, ha be lehetne kategorizálni a traumatikus képet valahová, akkor könnyen napirendre lehetne térni felette. Sajnos azonban az életben vannak olyan lelki sérülések, amelyek nem kezelhetőek egyik pillanatról a másikra. A szereplők egy ideig megpróbálnak logikus megoldást találni a bekövetkezett problémára, átbeszélni és kibeszélni, de ezzel csak súlyosbítják azt. Később hallgatásba burkolóznak, hátha az, hogy nem beszélnek róla, megszünteti a létezését és meggátolja a továbbgyűrűzését. A film vége felé Sydney Briar, a rádiós műsor szerkesztője ezt mondja: „Nem beszélünk, részeg vagyok… így végződött az utolsó kapcsolatom is.” Felmerül még megküzdési módszerként a tagadás és a felelősség hárítása is („nem én öltem meg a gyereket, te voltál”), de végül nem marad más hátra, mint az események megértés nélküli elfogadása, a továbblépés, annak a felismerése, hogy az élet megy tovább, bármi is történjék.
A Pontypool az olyan nyitott emberek szemében lehet bámulatos remekmű, akiket érdekel az, hogyan lehet az öl csók, a tűz egy szín, és a sárga túlzsúfolt. Azok számára viszont, akiket az efféle zavaros dolgok taszítanak, és akik számára a zombifilm non plus ultrája a Resident Evil, nem ajánlom. Nem nekik való.
10/10