Vannak ikonikus jelenetek a filmművészetben, amelyek olyan mélyen ivódnak bele a nézők kollektív tudatalattijába, hogy mindenki ismeri őket, akkor is, ha magát a filmet eddig még nem sikerült abszolválni, vagy nem találkoztunk vele jókor, és fogalmunk sincs, miért is lett belőle klasszikus. Holly Golightly a Tiffany előtt reggelizik - kevés ennél ismertebb kép van, természetesen én is kiskorom óta ismerem, de túl korán néztem meg az Audrey Hepburn főszereplésével készült alkotást, ezért soha nem értettem, mi ez az óriási hype körülötte. Most elég érettnek éreztem magam az újrázáshoz, és azt kell mondanom, hogy bár nem kicsit fogott az idő a filmen, a mondanivalója és a főszereplő alakítása ennyi év távlatából is átjött, kár, hogy a vége egy szirupos happy end lett, de ahhoz képest, hogy a 60-as évek elején készült, nagyon is modern és szókimondó darab, amelyet egyszer valóban látni kell!

Holly Golightlly (Audrey Hepburn) nem kicsit furcsa lány, akinek az az álma, hogy igazi nagyvilági életet éljen és gazdag férjet találjon, aki mellett soha nem lennének anyagi gondjai. Jelen pillanatban azonban még nem tart itt, a férfiakból él, csak nem túl fényesen, mert a pénz kifolyik a kezei közül. Egy nap új lakó költözik a házba, ahol lakik, a szépreményű író, Paul Varjak (George Peppard) személyében, aki addig is, amíg befut, egy gazdag hölgy kitartottjaként éli az életét. Hamarosan összebarátkoznak, nem meglepő módon kialakul közöttük a vonzalom, azonban Holly menekül az érzelmek elől...

A bűbájos Audrey, mint prosti? Elég vad gondolat elsőre, másodjára, és sokadjára is, a színésznő mégis hozott egy bátor döntést, és bevállalta a szerepet, amelyet azért a biztonság kedvéért az ő stílusára passzintottak az alkotók. Givenchy ismét csodás ruhakölteményekbe öltöztethette kedvenc színésznőjét, Tiffany valódi gyémántokat biztosított neki a forgatás idejére, adtak a látványnak, de ez önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy klasszikus legyen ez a saját korában formabontó mozi, kellett hozzá a tartalom a színészi alakítások, és az értő rendezés is. Truman Capote kisregényét nyilván nem lehetett könnyű abban a prűd korban filmképessé tenni, nem olvastam a könyvet (aki igen, annak a véleményét kíváncsian várom kommentben), de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok finomításra volt szükség, azt pedig kizártnak tartom, hogy happy end lett volna a vége. A 60-as évek Amerikája még nem volt elég érett ahhoz, hogy elviselje, hogy ne legyen szirupos a befejezés, ami mai szemmel nézve stílusromboló (teljesen eltér az utolsó pár perc stílusa a film többi részétől), mégis sikerült megmutatni egy modern, független nőt, aki minden, csak nem hercegnő, pénzt fogad el férfiaktól, iszik, cigizik, és még egy sztriptízbárban is megfordul. Színes egyéniség, aki annyira tökéletesen elhiteti saját magával, hogy ő így boldog, hogy mi is simán elhisszük neki. Azonban az érzelmek még a modern nagyvárosi fényeknél is erősebbek, és naná, hogy egy gazdag férj helyett egy nincstelen írót fog választani ez a bájosan hebrencs lány, akit elsősorban Hepburn - nek köszönhetően egyszerűen nem lehet utálni. Pedig megérdemelné.

Ahhoz képest, hogy tele van szereposztásbeli tévedésekkel, meglepően jól működik a film. Sem az író, sem a stúdió nem akarta eredetileg, hogy Audrey játssza a főszerepet (bármilyen hihetetlen ma már, Marilyn Monroe volt a kiszemelt színésznő, ő azonban nem vállalta, mondván, nem játszik prostit), de ő addig harcolt érte, amíg megkapta, és bár abszolút meggyőző tudott lenni benne, és máig az egyik legismertebb filmje, mégis inkább sztárstátuszának köszönhette, hogy eljátszhatta Holly-t, mint a művészi képességeinek. Annyira hozzá igazították a szerepet, hogy a később Oscar-díjat nyert dalt, a Moon River-t is az ő hangi terjedelmének megfelelően írták meg az alkotók. A betétdalt egyébként a stúdió ki akarta vágatni a filmből, de Audrey ragaszkodott hozzá, így végül benne maradt, mára pedig már klasszikussá vált. A férfi főszereplő jól nézett ki, de az igazi formátum hiányzott belőle, Mickey Rooney pedig eléggé ripacsul hozta Mr. Yunioshi karakterét, vele szemben Buddy Ebsen kiváló alakítást nyújtott.

Érdekes műfaji egyveleg a film, rengeteg benne a vígjátéki elem, mégis hihetetlenül erős drámai pillanatokat köszönhetünk neki, látványos, de komoly mondanivalót is hordoz. Igen sok mindent sikerült belesűríteni ebbe az alkotásba, a magánytól a nagyvárosi élet felszínes csillogásán át az igazi érzelmekig, de mégis a főszereplő vonzóan romlott egyénisége az, amit elviszi a hátán a filmet. Audrey Hepburn különleges bája kellett ahhoz, hogy felejthetetlenné tudja tenni Holly-t, magához képest nagyon bátor jeleneteket vállalt, mégis meg tudta őrizni a rá jellemző ártatlanságot a szexuálisan átfűtött jelenetekben is (ne vad ágyjelenetekre gondoljunk, a korhoz képest voltak merészek az alkotók, lásd sztriptízjelenet - nem, nem Audrey vetkőzött, az nem lett volna az ő stílusa).

A könnyed felszín alatt komoly erkölcsi kérdéseket feszeget a film, amely azonban minden bátorsága ellenére sem ment tovább egy bizonyos szintnél (sokadjára mondom, a prűd 60-as évek Amerikájában ennyi fért bele), mégsem csak üres látványt kapunk, marad gondolkodni valónk elég a vége felirat megjelenése után. Mai szemünknek kicsit elavult a mozi, de az alapprobléma, a pénz vs érzelmek, a nagyváros talmi csillogása máig nem kopott meg, ezért még mindig meg tudja érinteni a nézőt ez a klasszikus, amelyet elsősorban Audrey Hepburn miatt érdemes megnézni.

8/10

Az Álom luxuskivitelben teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.