A filmet a Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.
Mindig is szerettem azokat a posztapokaliptikus filmeket, amelyek képesek voltak kitörni a klasszikus világévge-szcenáriók fogságából (nem véletlenül van róluk egy 10-es listám is), éppen ezért a Zsarátnok koncepciója (amely az emlékezet elvesztését teszi meg katasztrófának) rögtön megfogott és nagy reményekkel ültem be erre a filmre. Részben Sparrow kollégának is hála, aki a vetítés előtti percekben a zseniális Perfect Sense-t kezdte emlegetni nekem - és pont az említett darab, a beszédes című Vakság, vagy a világméretű agorafóbia ötletével eljátszó Los últimos dias mutatja meg, hogy mennyivel többet ki lehetett volna hozni egy ilyen elképzelésből. Ez a produkció ugyanis csak felvetésekig jut el, mondanivalója viszont már nincs.
A Zsarátnok alkotói meglehetősen ambiciózusak lehettek, ha úgy gondolták, hogy nem elég nekik egy történet a téma alapos körbejárásához, hanem rögtön 5-öt is a vászonra álmodnak: láthatunk egy párt, akiket a karjukra kötött szalagon kívül semmi nem emlékeztet arra, hogy összetartoznak, egy egykor zseniális tudóst, aki saját munkái útmutatását követve próbálja visszafordítani a folyamatot, egy lányt, aki karanténba zárva megmenekült a járványtól, de ez nem teszi boldoggá, egy teljesen az ösztöneinek engedő fiút, és egy gyereket, aki talán mind közül a legnagyobb természetességgel kezeli ezt a helyzetet. Alapvetően a kérdések még érdekesek is: milyen lehet a szerelem, a tudás, ha nincs memóriánk, hogyan visszük tovább tudat alatt a minket ért ingereket, milyen lehet "vakok között látónak", azaz felejtők között emlékezőnek lenni?
Ha most ezekre a kérdésekre valaki elkezdene nekem válaszolni, máris többre jutnánk, mint ez a mű, amelyben a szűk másfél órás, sztorinként tehát 17-18 perces játékidő éppen csak arra szolgál, hogy ezeket a szituációkat részletesen kibontsa. Gyakorlatilag egy 80 perces bevezetést nézünk, amely ha ad is valamilyen választ, azt kizárólag nyilvánvaló következtetések formájában teszi, különösebb csattanók nélkül. (Kinek van tippje, hogy a világtól elzárva, napjait merő unalomban tengető, de legalább emlékezete birtokában lévő lány végül milyen döntést hoz?) Eközben pedig szereplők kínosan lassú és unalmas mindennapjait követhetjük, igencsak kevés kreativitással megalkotva.
A mű még azt az elégedettséget sem adja meg, hogy ezeket a szálakat összefűzve bővíti tovább gondolatvilágát, ugyanis azokat (egy-két kivétellel) egymástól szigorúan távol tartva áll össze, és ha ezek nem lennének párhuzamosan vágva, gyakorlatilag egy klasszikus szkeccsfilmnek is elmenne. Az igazi posztapok-rajongók bizonyára fognak valamennyi örömet találni a valós helyszínek okos felhasználásában (amelyek közül néhány már ismerős lehet a Chrysalisból), a gondolatkísérlet egyes elemeiben, de mindent összevetve a Zsarátnok rendkívül próbára teszi az ember türelmét. Ezért pedig nem feltétlenül filmes eszközei a felelősek, hanem mert ennyire keveset volt képes kihozni egy jó ötletből: másfél óráig a témáról magunkban gondolkodva sokkal többre jutunk, mint amivel ez a produkció gazdagítani tudott volna minket.
5/10
A Zsarátnok teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
