Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindig is kedveltem a horror antológiákat, és az elmúlt években jól el is voltam látva velük. Legutóbb az A Christmas Horror Storyhoz volt szerencsém, de nem is olyan régen láttam a Tales of Halloweent, a The ABC-s of Death1-2-t, meg a V/H/S trilógiát is. A V/H/S első és második részének alkotói most úgy döntöttek, hogy ezúttal szakítanak a tőlük idáig megszokott kézikamerás formátummal, és inkább egy "hagyományosabb" horror antológiával kedveskednek a műfaj rajongóinak. Filmjük olyan történetfüzér lett, amelyben az egyes kisfilmek nem pusztán tematikailag (fő téma: a múltban elkövetett bűnök előli menekülés, az azokkal való kényszerű szembenézés, illetve maga a lerázhatatlan bűntudat) és helyszínüket illetően (mindegyik ugyanabban az isten háta mögötti porfészekben játszódik) kapcsolódnak össze, de narratíva szempontjából is szorosan összefüggnek.
Az első kisfilmben két nyakig véres, menekülő fickó sorsát követhetjük végig, akiket titkozatos rémségek üldöznek, és akik láthatóan egy, a józan észnek teljesen ellentmondó városkába kerültek. A második szegmens egy lánybanda körül forog, akik a kocsijukat ért defekt miatt kénytelenek egy fura család segítségét kérni. A harmadik sztori - ez magasan a legjobb történet! - egy országúti gázolásról szól, amelynek elkövetője igyekszik mindent megtenni a baleset áldozatának ellátásáért, de olybá tűnik, mintha minden összeesküdött volna ellene... Az utolsó előtti felvonásban egy fegyverrel hadonászó férfi a testvérét igyekszik kimenteni ebből az elátkozott városkából, míg az utolsó kisfilm az elsővel függ össze, egyfajta keretes szerkezetet alkotva.
A Southbounddal ugyanaz a gond, mint általában minden antológiával: a részek színvonala meglehetősen egyenetlen. Bár dicséres az a David Lynchet idéző, rémálomszerű logika (logikátlanság?), ami mindegyik szegmensnek ugyanúgy sajátja; az autórádiókból szóló, komor DJ-szövegelés is nagyszerű kötőanyagként funkcionál az egyes részek között; és úgy általában a vészjósló "texasias" atmoszféra kifejezetten erős oldala az egész filmnek, mégsem mondható minden részegység ugyanolyan jónak és élvezetesnek.
A pálmát egyértelműen a harmadik felvonás, a The Accident című David Bruckner-darab viszi (Bruckner rendezte egyébként a The Signalt és a V/H/S antológia Amateur Night elnevezésű pöpec kisfilmjét is), ami zseniálisan keveri a groteszk humort a kegyetelen gore-ban bővelkedő, a kínzáspornó határiat feszegető horrorral. Minden szempontból kiemelkedő alkotás, egyszerre brutálisan fájdalmas, és hihetetlenül imádnivaló élmény, sajátosan gonosz humorral és mélységesen emberi mondanivalóval. Ez a szegmes önmagában az év eddigi legerősebb horror teljesítményeinek egyike.
A többi kisfilm kapcsán azonban már nem ilyen egyértelmű a lelkesedésem. Az első történetet (The Way Out) a gyengécske CGI és a sztori kurta-furcsa elvágása rontja le. A második részlet (Siren) elég klisészagú, és szerény véleményem szerint kissé erőtlen - bár jó pont nála, hogy megcsillant benne némi száraz humor is. A negyedik filmecske (Jailbreak) remekül indul, kicsit meglebbenti a települést övező titkok fátylát, de aztán lufiként kipukkan, mert egyszerűen nem tud élni a lehetőségeivel. Végül az ötödik (The Way In) eléggé kiszámítható, és persze megint csak azokat azokat a számítógépes effekteket használja, amelyek a legnagyobb jóindulattal is csak viszonylag korrektnek nevezhetőek.
Összességében a Southbound nem fogja gyökeresen megújítani a filmes horrorantológia műfaját, de egy elég jól sikerült darabnak tekinthető, aminek közepes szegmensei közül toronymagasan kiemelkedik a The Accident című, igencsak figyelemreméltó részlet. Ezt a kisfilmet mindenképpen ajánlom, de valószínűleg a többi történetben sem fogtok nagyot csalódni, ha vevők vagytok a David Lynch-féle, ésszerű magyarázatokkal szinte abszolút nem, inkább nyugtalanító rémálomszerűséggel szolgáló produkciókra.
7,5/10
A Southbound teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán.
