Kevés olyan egész estés filmet tudok mondani, ami egyetlen rejtélyt lebegtet a nézője szeme előtt, ezt következetesen kitartja az egész játékideje alatt, másfél-két órányi folyamatos bizonytalanságot gerjesztve, és ennek ellenére mégsem válik unalmassá - hirtelen csak a Lucky McKee-féle May (Frankenstein játékai), és a David Fincher által jegyzett Zodiákus jut az eszembe. A faramuci magyar elnevezésű A halott túlélő (After Life) azon ritka mozik egyike, amik ennek a receptnek megfelelően egyetlen lapra tesznek fel mindent, és mégis nyernek.
Jelen esetben a film azt a kérdést teszi fel, hogy az Anna nevű, kissé neurotikus fiatal főhősnő halott-e vagy sem. A csontsovánnyá koplaltatott Christina Ricci által megformált tanárnő autóbalesetet szenved, és egy karizmatikus temetkezési vállalkozó, Eliot Deacon (Liam Neeson) preparáló asztalán ébred. A férfi azt mondja neki, hogy ő már meghalt, jelenleg csak egy szellem, így nyugodjon is bele a halálába, és hagyja magát szépen eltemetni. Vajon Mr. Deacon igazat mond, és Anna tényleg egy nyughatatlan lélek, vagy hazudik, és hősnőnk egy elmebeteg gyilkos kezei közé került, aki élve temeti el az áldozatait? Anna vőlegénye, Paul (Justin Long) nem nyugszik bele a szerelme tragikus halálába, és szimatolni kezd a temetkezési vállalkozó körül...
A halott túlélő azért bravúros, mert egészen az utolsó pillanatig nem teszi le egyértelműen a voksát egyik lehetőség mellett sem, végig kettős játékot játszik, és hol Anna halálára, hol az életben létére utal. Aki fogékony az ilyesféle kétkulacsos trükközésre, az egy igazi ínyencfalatként fogja értékelni a mozit. Ahogy Anna, én magam is végig bizonytalanul őrlődtem a film megtekintése során, és ez a sablonos, kiszámítható horror-thrillerek világában már egy igencsak komoly fegyvertény. Amikor pedig eljött a végső megfejtés (?) pillanata, nos ott egy olyan gyomrost kaptam, amire bár számítottam, de az érzelmi hatását mégsem tudtam kivédeni.
Agnieszka Wojtowicz-Vosloo, a film lengyel származású rendezőnője és társírója a fentiekkel együtt némi Fűrész-ízű filozófiát is igyekezett beemelni az alkotása szövetébe. Anna a "haldoklása" során számba veszi elszalasztott lehetőségeit, átgondolja a párjához való viszonyát, és végül, de nem utolsó sorban dönt arról, hogy egyáltalán akar-e élni vagy sem. Magyarul az élet és halál közötti vívódás több (egzisztenciális, metafizikai, intellektuális) síkon is zajlik egyszerre - azt, hogy ebből csendes belenyugvás, vagy főnixszerű feltámadás lesz-e, természetesen nem kívánom elspoilerezni.
Egészen érdekes karakterekkel dolgozik a film. Anna nem kifejezetten kedvelhető szereplő, Christina Ricci pedig láthatóan testét-lelkét (igen, villan a cici is, nem is egyszer) beleadta abba, hogy egy problémás, hibákkal teli, leginkább önmagával és nem a temetkezési vállalkozóval küzdő, összetett figurát mutasson be. A show-t azonban ellopja tőle a visszafogott eszközökkel operáló Liam Neeson, aki kiválóan ráérzett a kimért pszichopata és/vagy halottakkal társalgó, őket a túlvilágra "átkísérő" különleges képességű férfi kettős karakterére. A főbb szereplők között ott van még Justin Long is, aki... hát aki kábé ugyanazt a sebezhető hőszerelmest hozza, mint amit a Pokolba taszítva című Sam Raimi-moziban, meg még egy féltucatnyi filmjében. A főszereplők közül az ő feladata a legegyszerűbb, így ő tud leginkább rutinból dolgozni - de nem csinálja rosszul. Bár csak egy mellékszereplő, de nem mehetek el szó nélkül a gyermekszínész Chandler Canterbury teljesítménye mellett sem, aki egészen ügyes alakítást nyújt Anna különleges érzékenységű tanítványaként.
A történet, a forgatókönyv, és a szereplők mellett a fényképezést és a zenét is ki kell emelnem. Anastas N. Michos (aki többek között Az interjú a vámpírral operatőre is volt) nagyszerű munkát végzett, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt egyszerű dolga, hiszen a történet nagy része a temetkezési vállalat alagsorában játszódik. Képei - Paul Haslinger visszafogottságában is hatásos zenéjével együtt - nagyszerűen visszaadják Anna furcsa, kettős létállapotát, kiemelik az alagsor kvázi-purgatóriumi jellegét, és nagyban hozzájárulnak a mozi sajátosan borzongató hangulatának megteremtéséhez.
Ha már borzongató hangulat, akkor érdemes megjegyeznem, hogy A halott túlélő nem a brutális gyilkosságok, és a sarokból előugró sokkoló rémségek filmje, képi erőszak ugyanis egyáltalán nincs benne. Itt a hideglelős atmoszférán és az intellektuális vívódáson van a hangsúly. Aki nem tolerálja az ilyesmit egy horror-thrillertől, az nagy ívben kerülje el ezt az alkotást, mert hatalmasat fog csalódni. Mondjuk ki bátran: aki nem kifejezetten a különlegességeket keresi a horrorban, az vagy rettenetesen unni fogja A halott túlélőt, vagy irtózatosan fel fogja magát idegesíteni Anna félgőzzel végrehajtott, félúton folyton elbizonytalanodó akcióin, amelyekkel ki kíván törni a helyzetéből.
Sajnos anno a megjelenése idején sem a kritikusok, sem a nézők nem tudtak mit kezdeni ezzel az egyedi alkotással, tévesen beskatulyázták egy elbaltázott Fűrész-klónnak, és hamar feledésbe is ment. A halott túlélő ezzel Agnieszka Wojtowicz-Vosloo ígéretesen induló filmes karrierjét is parkolópályára állította, a rendezőnő ugyanis azóta sem rendezett új filmet. Aki esetleg próbát tesz a hölgy ezidáig egyetlen egész estés alkotásával, és rákap a stílusára, az még egy 2001-es, Pâté című, díjakkal megszórt rövidfilmet tekinthet meg tőle, és ezzel ki is végezte a direktori filmográfiáját... remélem, a jövőben azért kap még esélyt a rendezőnő, és láthatunk tőle még egy-két ilyen szokatlan és különleges filmet.
8/10
A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán.
