Amekkora felhajtást csapott a premier körül az HBO, még talán az is elhitte, hogy az Aranyélet forradalmi alkotás lett (persze a magyar mozgóképgyártás tekintetében valamennyire tényleg az), aki egyébként cinikusan áll a magyar produkciókhoz. Az évadzáró (talán az HBO Go-ra már jóval előbb felkerült epizódok miatt is) kevésbé öltött esemény-jelleget, amely valószínűleg sokakban veti fel a kérdést, hogy valójában csak egy hatalmas blöffről van szó, amely 8 rész múlva már senkit sem érdekelt? Biztosíthatok mindenkit, hogy ez a vád nem állja meg a helyét, ugyanakkor én magam sem gondolom úgy, hogy a szezon befejezéséről ódákat kellene zengeni.

Az Aranyélet láthatóan jól vette fel az első rész fonalát, fokozatosan, egyenletes tempóban építette és bővítette a középpontba állított család belső és külső konfliktusait, szerkesztését nézve tehát profi munkát végzett a stáb (mint ahogy megjelenésében sem látszik olcsóság a produkción). Ugyanakkor a pilot kapcsán emlegetett egysíkúan felvázolt mellékszereplők tekintetében sem láttam lényeges változást: jelentőség és képernyőn töltött idő szempontjából ugyan lényegesen bővült a mellékkarakterek repretoárja, de sem a trófeafeleségek játszmáit űző Janka, sem a wannabe gengszterrapper márk, sem a félig-meddig tinihisztit művelő Mira története nem volt elég meggyőző, friss és bátor. (Viszont az őket játszó színészekre egy rossz szót sem tudok szólni, ami különösen a rutintalabb Olasz Renátó és Döbrösi Laura dicsérete.) Azonban azt magam sem vitatom, hogy a sorozat alkotói ezeket a szálakat is gyönyörűen építették bele a mű fonalába, amely a 6. epizód pazar lezárásában csúcsosodott ki. Úgy éreztem, ha nincs a rész végi cliffhanger, ez akár egy évadzárónak is beillett volna, és utólag azt kell mondanom, jobb is lett volna, ha így ér véget az Aranyélet.

A következő két epizód kapcsán megint csak magamra kell visszautalnom: már az elején láttam, hogy a sorozat hangvételével kapcsolatban nagyon könnyű elveszíteni a megfelelő arányérzéket, ez viszont többségében nem történt meg, az alkotás rettentően kiegyensúlyozottan valósította meg a magyar viszonyokra történő reflektálás és a műfaji jellegű történetmesélés egységét. (Habár pont emiatt a törékeny egyensúly miatt bizonyára lesznek olyanok, akik vagy a Veszettek mesterkéltségét, vagy a Szerdai gyerek kínosan lelkiismeretes szociográfiáját fogják észrevenni és számon kérni rajta.) A végére viszont mintha az írógárda egyenesen eldobta volna a gyeplőt, és az Aranyélet elkezdett belefulladni a hollywoodiasságba: az autós üldözéssel ellentétben ezúttal legalább technikailag perfekt minden (gondoljunk csak a 7. rész végi hosszú beállításra), de egy ilyen sorozat nem engedhet meg magának egy olyan bűnügyi szálat, amelyet a CSI hétről-hétre tapasztalt baromságai mellett is komolytalannak tűnik. (A legutolsó cliffhangerért pedig szintén kár ilyen szempontból.)

Egyszóval ezen a sorozaton is azt venni észre, amit sajnos nagyon sok magyar alkotás esetében: az alkotókban megvan a tehetség és a szorgalom, de amint valami nagyobb kihívással találkoznak, hirtelen elkezdenek úgy viselkedni, mintha egy Schwarzenegger-akciófilmet vagy egy Chevy Chase-vígjátékot kéne alapul venni egy nyomozás megjelenítéséhez. Ennek ellenére vitathatatlanok az értékei, és én különösen is örömmel tapasztaltam, hogy a "magyar sorozat" kifejezés végre többet jelenthet bugyuta szappanoperáknál. Például egy olyan darabot, amelynek vannak épkézláb karakterei, kiváló színészi alakításai és kissé meseszerű történetén keresztül is képes megragadni a magyar emberek mindennapjait jellemző dilemmákat.

Az Aranyélet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán