Annak ellenére, hogy továbbra is tartom, Tarantino kezd belefásulni a saját paneljeibe, én sem tagadhatom, hogy a rendező filmjei közel sem készülnek egy kaptafára . Erre jobb bizonyíték nem is kell a Jackie Brownnál, amely a klasszikussá emelkedett Ponyvaregény és a Kill Bill között tulajdonképpen egy teljesen átlagos szélhámosfilm (Tarantino szempontjából mindenképpen). Azonban ezzel a művel nem is az az igazi baj, hogy nem viseli magán a megfelelő mértékben a rendező kézjegyét, hanem, hogy tulajdonképpen semmilyen stílust nem képvisel.

Ordell Robbie (Samuel L. Jackson) egy közönséges fegyverdíler, aki nem retten vissza semmilyen eszköztől, ha el akarja érni célját. Így amikor egyik pénzfutárát, a stewardess Jackie Brownt (Pam Grier) letartóztatják, Ordell mindent megtesz azért, hogy likvidálni tudja - nem is sejtve, hogy Jackie majd egyszerre fog vele és a nyomozókkal is alkut kötni, miközben megpróbálja saját maga rátenni a kezét Ordell vagyonára.

Bár ez a fenti összefoglalóból nem feltétlenül derül ki, aki látta a filmet, az pontosan tudja, hogy maga a cím- és tulajdonképpeni főszereplő fontosságához képest meglehetősen későn érkezik a történetbe, de ami sokkal nagyobb probléma, hogy vele együtt ez villámgyorsan el is laposodik. Ordell és társasága tipikus tarantinoi figurák, akikkel jól el lehet lenni akkor is, ha a cselekmény egy helyben toporog, Jackie viszont már egy sokkal klasszikusabb főhős, aki nem tud sokat kezdeni a reflektorfénnyel a kínosan lassú történetszövés közepette. A rendező ugyanis igyekszik alaposan megrágni a jeleneteit, alaposan előkészíteni és elmagyarázni fordulatait, de mindebben nehéz lenne olyan vezérlő elvet találni, amely kiemelné azokból a panelekből, amelyeket nagyjából A nagy balhé óta szokás megjárni ebben a műfajban.

Tarantino ezúttal kimért tempója ad egyfajta stabilitást a narratívának, és a fejünket sem kell kapkodnunk az egymás sarkára lépő csavarok mellett, a hosszúra nyúló jelenetekbe azonban könnyű belefáradni, főleg, ha jórészt hiányzik a rendező szokásos szellemessége, amely azért a többi filmjében ilyenkor rendre menti a helyzetet. Az Elmore Leonard könyv gengsztersztorija ugyan jó, Tarantino pedig következetesen lecsap minden labdát, amelyet hosszas alapozással feldob, de ezek a pillanatok apró élvezetek a beléjük fektetett (alkotói és nézői) erőfeszítésekhez képest. Hiába kap Robert de Niro egy 10 perces frenetikus szakaszt a mű végén, a játékidő nagy részében alig érteni azt is, mit keres egyáltalán a filmben, hiába láthatunk Jackietől egy érdekes karakterívet, mindvégig az idő előrehaladtával egyre inkább mellékkarakterré silányuló Ordell pillanatait várjuk. Avagy mintha maga a produkció ugyan más akarna lenni, mint egy átlagos Tarantino-film, de az igazán magával ragadó elemek benne még mindig a rendező tipikus stílusjegyei.

Nehéz lenne egy dolgot is mondanom, amely kifejezetten rossz lenne a Jackie Brownban, mégis megfeszített erővel kellett küzdenem azért, hogy ne kapcsoljon ki az agyam egy-egy jelenet közepén. Leonard és Tarantino összeszedte az átverős filmek alapvetéseit, de ezzel mintha a lélek is kiveszett volna az alkotásból, és néhány kiemelkedő jelenetet leszámítva a bonyolul pontösszekötögetős véghezvitele kap elsődleges szerepet a néző szórakoztatása helyett. Nem véletlenül tartja a többség ezt Tarantino leggyengébb darabjának - és azt kell mondanom, nem feltétlenül azért, mert nem elég tarantinos, hanem mert csak nem elég érdekes és nem elég jó.

6/10

A Jackie Brown teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán