Sírni tudnék azon, hogyan döngöli földbe mostanában De Niro a saját legendáját, szégyen hogy egy nem túl magasröptű vígjátékkal indította az évet. Tudom, hogy kicsit talán elfogult vagyok, hiszen az egyik kedvenc színészemről van szó, akit rengeteg kiváló alkotásban láttam zseniálisan játszani, ehhez képest mostanában - néhány kivételtől eltekintve - harmatgyenge, tökéletesen felejthető mozihoz adja a nevét, és ez nekem nagyon fáj. Én szívet-lelket tépő drámában szeretem nézni a kiugró tehetségű művészt, és csak néhány vígjátékot tudtam a szívembe zárni, amelyben játszott. Ezek egyike a Csak egy kis pánik, amelyről szép emlékeket őrzök, és örömmel konstatáltam, hogy az évek nem fogtak ezen a jó kis filmen, amelynek már régen is az volt a legnagyobb erénye, hogy nem vette komolyan saját magát. Ha nem vágyunk másra, csak másfél óra felhőtlen szórakozásra, nyugodtan válasszuk ezt az alkotást, amelyet szinkronnal érdemes nézni, mert nagyon jól sikerült!

Paul Vitti (Robert De Niro) egy New York-i maffiacsalád feje, aki majdnem gyilkosság áldozata lesz, majd nem sokkal az eset után különös dolgokat tapasztal magán: fulladási rohamai vannak, és jóval érzékenyebb lesz, vagyis klasszikus pánikbetegségben szenved. Az ő köreiben szó szerint halálos, ha gyengeséget mutat, ezért kénytelen pszichiáterhez fordulni, hogy minél gyorsabban visszanyerje a szokásos formáját. Dr. Ben Sobel (Billy Crystal) lesz a szerencsés, akinek ki kell gyógyítania a gengsztert lelki problémáiból, amelynek egyenes folyományaként fenekestül fordul fel addigi békés élete...

Robert De Niro nélkül ez a film egyszerűen nem működött volna. Annyi kiváló maffiózó szerep után képes volt arra, hogy kifigurázza saját magát, úgy tudott szórakoztatni bennünket, hogy nem lett nevetséges a végeredmény, hiteles tudott maradni a szerepében. A forgatókönyv alapjáraton is jó volt, de senki mástól nem lett volna akkora poén, amikor a Keresztapával példálóznak, és a színész fapofával benyögi: "az nem az én szerepem": És ez csak egy a rengeteg helyzet és jellemkomikum közül, amelyeken még ma is istenien lehet nevetni, habár nem zseniális darabról van szó, de nem is tucatvígjátékhoz van szerencsénk.

Hatalmas ötlet volt az alapszituáció, mely szerint egy maffiózó lelki válságba kerül, és dilidokihoz fordul, aki szintén elég komoly személyes problémával küzd. Nem hoztak ki mindent az alkotók a sztoriból, de nem vagyunk híján emlékezetes jeleneteknek. Gondolom mindenkinek megvan a saját kedvence (kíváncsian várom őket kommentben), nálam mindent visz a Keresztapa egyik klasszikus jelenetének újraértelmezése (de az is verhetetlen, amikor Billy Crystal szájon vágja Joe Viterelli-t). A film közepéig teljes mértékben ülnek a poénok, azonban utána lassan, de biztosan fogy ki a szufla a történetből, a végső nagy leszámolás sajnos elég halovány lett, és a lezárás is elég közepesre sikeredett, de ettől még bármikor érdemes újrázni ezt a vicces alkotást, biztosan nem fogunk unatkozunk rajta.

A humor legfőbb forrása a gengsztersémák kifordításán túl az, hogy két teljesen különböző ember kerül kapcsolatba egymással, akik normális körülmények között soha nem találkoztak volna. Az übermacsó, zárkózott gengszterfőnök és a mindent elemző, szövegláda pszichiáter elég nehezen találja meg a közös hangot,  viszont tökéletesen kiegészítik egymást, ezért rengeteg humoros helyzetbe keverednek,  még az is előfordul, hogy a páciens analizálja az orvost. Eleinte egymás idegeire mennek, de ahogy ki tudnak lépni a saját komfortzónájukból, megtanulják tisztelni egymást, és ha nem is lesznek barátok, de mindkettőjük problémái megoldást nyernek, mi pedig gazdagabbak leszünk jó néhány aranyköpéssel. Nem kímélik az alkotók a rekeszizmainkat, bedobnak minden freudi elszólást, gengszter és pszichológiai szakzsargont, kár, hogy a végére elfogyott a kreatív muníció. Szeretni való, jó kis vígjáték ez, kihagyhatatlan!

Robert De Niro szokásához híven simán zseniális, pedig nem volt könnyű dolga, nagyon könnyen nevetségessé válhatott volna az alakítása, hiszen gyakorlatilag saját magából űzött viccet, de tökéletesen megoldotta a kényes helyzetet, láthatóan lubickolt a szerepében. Billy Crystal csak másodhegedűs lehetett mellette, de méltó tudott lenni kollégájához, és ez nem kis fegyvertény. Joe Viterellli kedvesen volt bumfordi, Lisa Kudrow igazából semmit sem tudott hozzátenni a filmhez, Chazz Palminteri sajnos túl kevés jelentet kapott.

Harold Ramis nem volt kezdő a vígjátékok terén, és ha már volt olyan mázlija, hogy megnyerte a főszerepre De Nirót, élt is a lehetőséggel, és összehozott nekünk egy emlékezetes mozit, amelynek esze ágában sem volt megváltani a világot, csak szórakoztatni akart, de azt jól adta elő. Tökéletes választás egy unalmas estére, garantáltan felvidulunk tőle!

7/10

A Csak egy kis pánik teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.