A rajongók akarata szent, ha nekik Sherlock kell, akkor megkapják. A sorozat harmadik része nem muzsikált túl fényesen, de a népszerűsége nem igazán csökkent ennek ellenére sem, és mivel még a ködös Albionban is a pénz beszél, ideje volt folytatni. Habár egy évad legmélyebb bánatomra csak három részt tartalmaz, azonban jelen pillanatban kivitelezhetetlen, hogy a két főszereplő egyszerre ennyi időt fordítson a sorozatra, mert időközben mindketten világsztárok lettek, ki sem látnak a munkából. Azért nem kell aggódni, nem felejtették el, minek köszönhetik a sikereiket, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman jövőre (azaz 2017-ben) vissza fog térni a Baker Street 221B-be. Addig pedig kaptunk egy karácsonyi ajándékot a BBC-.től, amelyet sikerült január 1-jén átnyújtani nekünk: egy külön kiadást, amelyben kedvenc mesterdetektívünk és jó doktorunk időutazgat egy kicsit a viktoriánus Londonban. Mondanom sem kell, tűkön ülve vártam már az újabb kalandot, és nagy örömömre nem kellett csalódnom, jól sikerült a speciális epizód, habár messze nem ez volt a legjobb a sorozat történetében, hozta a kötelezőt, mi pedig jól szórakoztunk rajta. Most megint kaparhatjuk a falat következő évadig.
Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch) és Watson doktor (Martin Freeman), ezúttal a 19. századi Londonban nyomoz egy titokzatos bűneset után. Pontosabban több gyilkosságért felelős egy titokzatos menyasszony, akitől szeretné megvédeni a férjét egy hölgy, ezért felbéreli a mesterdetektívet. Azonban a férj mégis meghal, ráadásul Moriarty (Andrew Scott) is feltűnik a színen...
A halott az új szexi. A harmadik évad legnagyobb tanulsága az volt, hogy Moriarty nélkül dögunalom a sorozat. Nem volt kérdés, hogy a bűn Napóleonja vissza fog térni, nemcsak jövőre, hanem a különkiadásban is. A Sherlock Holmes rajongók elég gyorsan rájöhettek arra, hogy ezúttal a Musgrave - szertartás című novellát (amely ugye a Sherlock Holmes emlékiratai című kötetben jelent meg először 1893-ban, nézzétek ezt el nekem, már gyerekkoromtól intravénásan tolom a Doyle-novellákat) forgatták ki Moffat-ék. Biztosra mentek az alkotók, mindjárt a kezdő képsorokban adtak a feeling-nek, a tévésorozat már a már klasszikussá vált jeleneteit ültették át a viktoriánus korba, amelynek nem sok értelme volt a történet szempontjából, de nem is ez volt a lényeg, hanem...mi is? Igazából tényleg felesleges volt, de legalább nosztalgiáztunk egy kicsit. Kicsit nehezen indulnak be az események, de nem baj, legalább van időnk minden percét kiélvezni a 19. századi Londonba helyezett epizódnak, amely váratlanul visszatér a jelenbe, hogy minden összekeveredjen, végre megint van min agyalnia a nézőnek. Nem éri el az epizód az első és a második évad legjobb részeinek színvonalát, viszont több zseniális pillanat is jut nekünk, összességében pedig visszaadja a hitünket abban, hogy igenis van még kraft a sorozatban.
Nem sajnálták a pénzt a kivitelezésre a BBC-nél, látványosak a jelenetek, de a technika csak kiegészíti, nem pedig helyettesíti a jól megírt forgatókönyvet, háttérként szolgálja a történetet, a karaktereket, na és természetesen a kiváló színészeket. A humor is visszatért a sorozatba szerencsére, a két főszereplő szövege ha nem is fenomenális, de legalább szellemes. Nem lehet okunk panaszra, minden kedvencünk megjelenik a színen, Mrs. Hudson-től Mycroft.ig, és még Irene Adler is tiszteletét teszi egy rövid cameo erejéig. Nem hétköznapi élmény a mai Londonban megismert karakterek viktoriánus kori változatát látni (főleg Myrcoft alakját sikerült nagyon jól időutaztatnia az alkotóknak). Jól adagolják nekünk az eseményeket, mindig tudják emelni a tétet, amikor azt hisszük, hogy Moriarty megjelenését nem lehet überelni, elkezd vegyülni a múlt és a jelen, az utolsó fél óra simán zseniálisra sikeredett, legalább olyan izgalommal néztem végig, mint anno az első részt a sorozatból.
Csodát ne várjunk ettől az epizódtól, nem az volt a cél, hogy új lökést adjon a Sherlock-nak, hanem tényleg egy ajándék rész a rajongóknak, amelyben végre újra elengedték a fantáziájukat az alkotók, egyszerre tisztelegtek az író klasszikus novellái előtt, megidézték röpke másfél órára a mesterdetektív régi és új világát, és még egy izgalmas nyomozásban is részt vehettünk. Ugyanakkor kissé túlzsúfoltra sikeredett a végeredmény, inkább volt ötletparádé, mint egységes egész, viszont határozottan stílusosra sikeredett. Moffat-éknak volt miért kárpótolnia a rajongókat, nagyon ideje volt, hogy bebizonyítsák, nem halt ki a kreativitás a sorozatból, van még ölet és átírásra váró Doyle-novella elég. A cél az volt, hogy ébren tartsák az érdeklődést a sorozat iránt, és feledtessék a harmadik évad gyengeségeit, ezt pedig elérték.
Benedict Cumberbatch hozta a tőle elvárható színvonalat, egyszerre tudott hiteles lenni a régi és a mai Sherlock szerepében, Martin Freeman-ben sem kellett csalódnunk. Ketten elvitték a hátukon az epizódot, természetesen azért mindenkinek jutott egy-egy szép pillanat, de Andrew Scott Ben-en kívül mindenkit lemosott a színről, közös jeleneteik pedig ismét élményszámba mentek.
Mindenki elégedett lehet a különkiadással, a nézők jól szórakoztak, a színészek lubickoltak a szerepükben, Moffat-ék újra feltették Sherlock-ot a térképre, öröm a köbön. Ha nagyon akarnánk, természetesen rengeteg hibát találhatnánk benne, de ez az epizód tényleg arról szólt, hogy újra nyomozzunk egy jót, nosztalgiázzunk, de azért lepjenek meg bennünket, érezni akartuk azt a feelinget, amely miatt elkezdtük nézni a sorozatot. Nem stílusbravúr kellett nekünk, hanem Sherlock Holmes, úgy ahogyan mi szeretjük, és ezt meg is kaptuk. Kis fáziskéséssel, de megkaptuk a karácsonyi ajándékot, köszönjük szépen!
9/10
A Sherlock: The Abominable Bride teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
