Nem tudom, hogy valaha is dűlőre fog-e jutni a közvélemény abban a kérdésben, hogy az elhunyt művészekről szóló alkotásokat pofátlan pénzcsinálónak vagy szeretetteljes megemlékezésnek kell-e tartani, és nagyjából minden életrajzi jellegű alkotásnál el lehet kezdeni ezt a vitát. Amy Winehouse esetében is csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül az élete vászonra, és a végeredményben az egyetlen szokatlan dolog csak az, hogy (egyelőre) nem játékfilmes, hanem dokumentumfilmes formában történt ez meg. Viszont ezt leszámítva semmi meglepő nincs az Amyben.
Pedig a Sennával elhíresült Asif Kapadia nem kis munkát végzett abból kiindulva, hogy műve 95%-ban különböző házivideókból és lesifotósok képsoraiból áll, amelyeket a fontosabb helyszínek drónos felvételeivel fűszerez meg - de ez utóbbit leszámítva semmi új anyag nem került az Amybe. A végeredmény mégsem egy zavaros montázs képét mutatja, sőt, játékfilmeket is szégyenben hagyó narratíva rajzolódik ki Amy Winehouse rokonai és barátai elbeszélései alapján. Csakhogy akármennyire is izgalmas és jól szerkesztett ez a történet, legalább annyira üres is.
Kapadia lelkiismeretesen végigveszi Amy pályafutásának mérföldköveit, de eközben ironikus módon pontosan annyit enged láttatni főszereplőjéből, mint a paparazzik egy az egyben átvett képsorai. A családok/barátok által készített, intim szakaszok helyét hamar átveszik a bulvárműsorokból és koncertfelvételekből összevágott montázsok, de a filmből nemcsak a személyesség hiányzik, hanem a valódi tartalom is. A rendező egyszerűen képtelen végiggondolni és beszélni például arról, mi vezethetett az énekesnő halálához, kényelmes módon betudja Amy Winehouse önpusztító életmódját szülei válásának, de az is csak egy nyúlfarknyi megjegyzésként kerül elő, hogy főhőse egyébként bulimiás volt. Az Amy egy polkorrekt portré lett, amely ugyan megpendít olyan gondolatokat, hogy mekkora szerepet játszhatott az énekesnő apja, férje, a turnékat hajszoló stúdió Winehouse összeomlásában és halálában, de szemérmesen igyekszik elkerülni, hogy ezekkel érdemben is foglalkozzon. A rendező nem ültetett le egy érintettet sem a kamera elé, nem préselt ki belőlük semmilyen érzelmi reakciót, hanem megelégedett azzal, hogy arctalan narrátorokként magyarázzák a képeket - sokszor éppen a játékidő során alig-alig megszólaló Amy helyett.
Hozzáteszem, egy életrajzi filmnek nem is feltétlenül a bűnösök és az okok kereséséről kellene szólnia, de a produkció nemcsak erről nem mesél, hanem semmi másról sem. Felsorolja az összes közhelyet főhőse elképesztő tehetsége és borzasztó tragédiája kapcsán is, tökéletesen felmondja a leckét, de annyira az ikont és a legendát szeretné megmutatni Amy Winehouse-ban, hogy közben az embert semennyire sem tudja. Márpedig az igazi értéke pont az lehetne egy ilyen műnek, ha képes lenne azt láttatni, ami a rengeteg magazinnak és tévészereplésnek nem sikerült.
Az Amy - Az Amy Winehouse-sztori teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
