Egy horrornak nem kell sokat tennie azért, hogy a legrosszabb Zs-filmeknek járó reakciók jussanak ki neki, és amikor Werewolfrulez kolléga egyenesen az év legalulértékeltebb darabjának minősítette a Hellionst, hangzott ez akármilyen hihetetlenül is, nem tartottam elképzelhetetlennek. Sajnos a helyzet korántsem ennyire rózsás, de azt én is elismerem, hogy ez a film korántsem azt az Asylum-színvonalat képviselni, amit az ebben az Imdb-pontozási régióban tanyázó művek, mindössze csak egy olyan koncepció, amely már a kezdetektől nagyon félrement.
A 17 éves Dora (Chloe Rose) Halloween napján tudja meg, hogy gyereket vár, amit értelemszerűen nem értékel jó hírként. Azonban mindez eltörpül azok mellett a szörnyűségek mellett, amelyek az este folyamán később várnak rá: amikor öccse és édesanyja magára hagyja, hogy édességet gyűjteni induljanak, néhány gyerek kopogtat be hozzá. Akik idővel a legkevésbé sem tűnnek eviláginak, és úgy tűnik Dora életére törnek - miközben a méhében a magzat is ijesztően gyors növekedésnek indul.
A horrorok annyi anyasággal kapcsolatos parát feldolgoztak már, hogy azt gondolnánk, már mindent kipipáltak, de a Hellions alkotói úgy gondolták, a nem kívánt terhesség igencsak kényes témájában még van keresnivalójuk. És alapvetően a film koncepciója lehetőséget is adna olyan tetszetős allegóriák kidolgozására, mint a The Babadook vagy a Honeymoon esetében - csak éppen maguk az alkotók sem tudták, hogy mit akarnak. A Hellions folyamatosan csapong egy időnként röhejes elemeket is felvonultató home invasion, egy elszállt, szimbolikus művészfilm és a modern horrorokra jellemző pszichologizáló megközelítés között, és nem hogy a végeredmény, de még ezek az elemei sem állnak össze koherensen. A forgatókönyv egy slasher aprólékos szabályrendszerét vegyítené egy elmosódó, álomszerű történetmeséléssel, a félelemkeltés pedig rendre megbicsaklik azon, hogy így a legkevésbé sem egyértelmű, pontosan milyen fenyegetésre kell számítania főhősünknek. A film logikája alól pedig az húzza ki végleg a talajt, amikor a szebb napokat is látott Robert Patrick homlokracsapós jelleggel darálja el élete nagy traumáját - és igazából itt már azt sem érteni, miért kell mitológiát keríteni a mű során egyre inkább hallucinatív jelleget öltő pokolfajzatok köré.
És a legfőbb gond is abban rejlik, hogy már az alkotás kezdetétől nem kérdéses, hogy valamiféle metaforikus, álom jellegű (igazából abban sosem foglal állást a Hellions, hogy melyik) utazás részesei lehetünk, azaz a zsigeri rettegésre alapvetően nincs semmi okunk. De egy zseniálisan intelligens művészhorrortól is messze járnak a látottak, ugyanis Pascal Trottier forgatókönyvíró mondanivalója nagyjából kimerült abban, hogy a nem kívánt terhesség és az abortusz borzasztó lelki teher. Eleve jó eséllyel kudarcra van ítélve, ha egy ilyen klasszikusan női témában egy férfi próbál mesélni nekünk (és ellenpéldaként megint Jennifer Kent pazar Babadookját kell felhoznom), de szintén öngyilkos húzásnak bizonyul, hogy ezt a kérdést a tinédzserkorba helyezi az író, amikor ez inkább egzisztenciális kérdés, mint pszichológiai. Persze horror szempontjából érthetően erősebb (lehetett volna) előbbit megragadni, de ha Trottier valóban komoly elemzésnek akarta volna alávetni a helyzet dilemmáit, inkább egy érett nőt tesz meg főhősének - feleennyire sem lett volna ijesztő, de legalább valóban szellemes párhuzamokra adhatott volna lehetőséget (ld. The Shower).
Hozzáteszem, valószínűleg nem egy korszakalkotó mű gondolatiságát kéne számon kérnem egy olyan produkción, amelyben még egy látványosan elhelyezett véres kéznyom is el-eltűnik a főszereplő ruhájáról, elvégre ahol ilyen szinten nincs következetesség, ott miért pont a film alappilléreitől kéne ezt elvárnom. A meglepő viszont az, hogy a Hellions egyáltalán nem technikai szinten B-kategóriás, sőt, a lilára stilizált képi világ, a hátborzongató hangulatért elsősorban felelős zene, valamint Bruce McDonald rendezői megoldásai még egészen tetszetősnek is mondható. A kereskedelmi tévék hajnali műsorsávjának színvonalát sokkal inkább a koncepció átgondolatlanságai és következetlenségei, valamint az ebből fakadó röhejes és amatőr húzások adják. Ezek pedig egy művészfilm ambícióival megtámogatva kifejezetten rosszul mutatnak, noha már abban sem vagyok biztos, hogy a Hellions alkotói egyáltalán felismerték, mekkora lehetőség van egy ilyen ötletben.
4,5/10
A Hellions teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
