Nem szoktam szeretni azokat a darabokat, amelyekben nincs ambíció, de be kell vallanom, van annak egy megkapó bája, ha egy alkotás nem vállalja túl magát - viszont amit ígér, azt tökéletesen tudtam teljesíteni. A No Escape-pel már az első előzetes láttán úgy voltam, hogy nem számítottam tőle nagy gondolatokra, megindító drámázásra, észbontó akciókra, és valóban nem kaptam meg egyiket sem, de cserébe nem is okozott csalódást a film.
Ami nem rossz ahhoz képest, hogy alkotói egyáltalán nem rutinosak ezen a területen: John Erick Dowdle, illetve az íróként és producerként közreműködő testvére, Drew idáig legfőképp horrorban utaztak, ők követték el például a Quarantine névre hallgató REC-remake-et és a tavalyi Úgy fent, mint lent-et. Ehhez képest most egy Délkelet-Ázsiában játszódó thrillerrel álltak elő: Jack Dwyer (Owen Wilson) családjával Thaiföldre érkezik, hogy egy amerikai vállalatnak dolgozzon mérnökként. Éppen azon a napon, amikor puccs tör ki, és nemcsak az elnököt ölik meg, de a külföldi cégekre és azok dolgozóira is halál vár. Így Jacknek meg kell találnia a módot, hogy megvédje családját a fegyveres tömegektől és biztonságba juttassa őket, miközben ő maga a lázadók első számú célpontjává válik.
Látható tehát, hogy a koncepció nincs túlbonyolítva, a film nagy része abból áll, hogy kis családunk változatos környezetben bujkál és fut üldözői elől. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy ugyanaz a formula ismétlődne újra és újra, Dowdle-ék mindig kitalálnak valamit, amivel csavarhatnak egyet a mintán, ráadásul eközben egyszer sem veszítik el a realitásérzéküket. Nincsenek klisés szövegek, szirupos családi összeborulás, ahhoz képest tehát, hogy az alkotásnak nincsenek világmegváltó törekvései és egy klasszikus hollywoodi mozi jegyeit hordozza magán, szokatlanul visszafogottan adja elő magát. Nagy félelmem volt, hogy a hatásvadászat kedvéért Owen Wilson majd végül Ramboként fog végiggyalogolni a thai forradalmárok tömegén, de a No Escape az izgalmait sokkal inkább a rejtőzés és az egyre inkább sarokba szorított helyzet feszültségéből nyeri, az alkalmanként szükségessé váló piszkos munkát pedig várható módon meghagyja a Pierce Brosnan alakította titokzatos brit úriembernek.
Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nagyon átütő élményre számíthatnánk a produkciótól: nyílegyenes utat jár be, és egészen rövid szakaszokat leszámítva nem tudja felpörgetni magát egy székbe szegezően izgalmas szintre. Sokat elvesz a mű hatásából az idegesítő kézikamerázás, amelyet Dowdle nyilván a found footage horrorokból hozott magával, de itt mégsem tudja éreztetni vele, hogy az események középpontjában lennénk mi is, ezen felül pedig számos olyan pontja van a filmnek, ahol sokkal stílusosabb és érzékletesebb megoldásokat is lehetett volna választani. A felkelők kegyetlenségét, a helyzet kilátástalanságát legtöbbször erősen tessék-lássék módon sikerült csak ábrázolni, mintha a rendező félt volna túl erős érzelmi reakciókat kiváltani a nézőjéből.
De tulajdonképpen ez az egyetlen problémám a No Escape-pel, és el kell ismernem, valamennyire ez a lényege is: mintapéldája azoknak a filmeknek, amelyeket akár megnézünk, akár nem, nem fogjuk megbánni. Meg lehet vádolni azzal, hogy biztonsági játék, de azt mindenképpen értékelni tudom benne, hogy teljes felejthetősége ellenére is egy olyan darab, amelynek nincsenek agyvérzést okozó hülyeségei, kínos párbeszédei és bő másfél órára tökéletesen le tud kötni.
7/10
A No Escape teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
