A magyar film olyan, mint a magyar foci: állandóan a régi sikereket emlegetjük (Mephisto), és időként, amikor sikerül egy Albániát vagy egy Finnországot megvernünk, elhisszük, hogy szintet léptünk és van esélyünk a nagyok között. Persze most az elmúlt évtizedek történelmének legnagyobb hőstettét hajthatja végre a válogatott (Saul fia), de ettől még a rendszerszintű problémák ugyanúgy megmaradnak. Andy Vajna Filmalapja is hiába hozott el nekünk jó néhány színvonalas darabot, a Veszettek tökéletesen mutat rá arra, hogy alapvetően a filmes támogatások szétosztása és az alkotók minősége egy cseppet sem változott az előző rendszerhez képest.

Kezdhetném rögtön azzal, hogy ugyanazok az arcok kapnak nagyobb összegeket, de az a helyzet, hogy Goda Krisztina a legprofibb magyar rendezők egyike, amit itt is demonstrál. Röviden megfogalmazva a Veszettek bármelyik nagy filmstúdió terméke is lehetne, annyira tökéletes ritmusú, helyén van benne minden vágás, a zene is mindig a megfelelő pillanatokban kap erőre, és a rendező akkor sem ijed meg, ha egy verekedést kell levezényelnie. Egyedül a színészek és a szájukba adott szövegek múlják alul a színvonalat (nem gondoltam volna, hogy 2015-ben még divat fikázni a bulit, ha nem engednek be egy szórakozóhelyre...), Fenyő Iván magaslik ki csak messze a kissé még tanácstalan fiatalok közül. De mindent összevetve, technikai szinten egy remek film lehetne a Veszettek - ha nem lenne teljesen értelmetlen.

Goda már jóval a premier előtt is igyekezett hangsúlyozni, hogy ő nem Gárda-filmet akar rendezni, amit én balga módon úgy vettem, hogy felül kíván emelkedni az aktuálpolitikai vonatkozásokon és egy sokkal mélyebb és általánosabb érvényű történetet mutatni be nekünk. Pedig ő ezt ezek szerint csak arra értette, hogy a Veszettek annyira píszí, hogy szerintem még a vágót sem engedték MacBookon dolgozni - de rossz vicceket félretéve, a rendező tényleg megpróbálja a lehető legkevesebb valós párhuzamot megengedve levezényelni művét. Az még csak egy része a dolognak, hogy a "cigány" szó egyszer sem hangzik el egy radikalizmusról szóló alkotásban, de már a kisváros bűnös fertőjét is egy olyan klisés szerb drogdíler példázza, hogy nem csodálkoztam volna, ha valamelyik jelenetében beállít Liam Neeson igazságot osztani. Azonban a forgatókönyv még mindig akkor a legtalpraesettebb, amikor az első egy órában a srácok nemes motivációit kell ábrázolnia, és csak akkor esik szét, amikor ebből egy elrettentő tanmesét próbál meg fabrikálni.

Divinyi Réka forgatókönyvíró (illetve az alapul vett, de alig említett könyvet szerző Czető Bernát László) valószínűleg túl sokat nézegethette A hullámot, ugyanis a teljesen apolitikus fiatalokból egyik percről a másikra rasszista hadsereg lesz (mindezt ugye egy olyan világban, ahol ismétlem, nincsenek cigányok, csak "telepiek"), az örök lázadóból hatalommániás náci tiszt, és a testvérek várható konfliktusa és a szerelmi szál ősrégi sablonokat követve épül bele ebbe a képletbe. A Veszettek második fele úgy kíván drasztikus fordulatokat végigvinni, hogy ehhez nem alkotta meg a megfelelő alapokat: a két főszereplő családi hátterén kívül gyakorlatilag semmilyen információ nem áll rendelkezésünkre a fiúkról, nem tudjuk, mivel foglalkoznak, mik a tetteik mozgatórugói, még egy szociológia tankönyvbe is kevesek lennének példának, annyira sematikusak. Divinyi és Goda tulajdonképpen addig igyekezett elmosni a valós helyzetekkel a párhuzamokat, hogy végül már karaktereik is csak mesterkélt eszközök néhány teljesen sekélyes gondolat megfogalmazására.

A Veszetteket ugyanis az teszi teljesen értelmetlenné, hogy azoknak a kérdéseknek a végtelenül lebutított verzióját adja vissza, amelyet az átlagnéző valószínűleg ennél százszor komplexebben tapasztal meg: a magyar-cigány együttélést egy kocsmai farokméregetés szintjére redukálja, a radikalizmus pszichológiájáról pedig nagyjából annyit képes mondani, hogy a céltalan fiatalok a küzdősporttól és a fekete bakancsoktól egyben rasszisták is lesznek. (És ily módon a szélsőségesség szimpatikus oldalának megjelenítésében hitelesebb, mint az elrettentésben.) Ahhoz pedig őszintén gratulálok, hogy erre sikerült egymilliárd forintot (ebből 790 milliót a Filmalap pénzéből) kidobni, mindezt úgy, hogy a film leginkább erőforrás-igényes jelenete egy 15 fős tömegverekedés. Szinte már kegyetlenség továbbfűzni ezt a gondolatot oda, hogy a Toldira sem kellett volna ennél több támogatás, és Pálfi György valószínűleg az akciójeleneteit teljesen tönkretéve is tudott volna hozni egy ilyen háromezer nézős nyitóhétvégét. De mit is várunk, amikor ezek a döntések többek között annak a Divinyi Rékának a kezében voltak, aki ezúttal csak azt demonstrálta, hogy más filmekben látott paneleket tehetségesen fűz össze, de egy életszerű dialógussal már meggyűlik a baja. (Mondjuk így legalább már értem, hogyan kapott a Fehér isten támogatást...) Inkább költöttük volna stadionra ezt a pénzt...

5,5/10 

A Veszettek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán