FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok

Az Aranyszem sem tántorított el attól, hogy ismét a James Bond-mozik érthetetlen imádatának a nyomába eredjek, ezúttal egy szintén top 5-ös darabbal (konkrét helyezést azért nem mondanék, mert FilmBaráth kolléganő is hozta ki már elsőnek és legfrissebb állás szerint ötödiknek). Az Oroszországból szeretettel tehát a széria fénykorából származik, amikor még nem tették tönkre olyan dolgok James Bond szentségét, mint például George Lazenby, így aligha lehetne olyan rajongót mondani, aki húzná a száját a szóban forgó aranykor kapcsán. Akkoriban ráadásul nem is teljesen ad hoc jelleggel készültek ezek a filmek, igyekeztek legalább minimálisan összekötni azokat.

Ennek köszönhetjük azt is, hogy a forgatókönyv relatíve gyorsan belevág a lényegi történésekbe, már a második jelenetben azt nézhetjük, ahogy a SPECTRE megtervezi, hogyan fogja Bonddal megszereztetni magának a szovjet Enigmát, azaz a Lektort. És... aztán pontosan ez is történik. Magam sem akartam elhinni, de az Oroszországból szeretettel története betűre ugyanaz az első másfél órában, mint amit főgonoszai felvázolnak - ez pedig nagyjából az utolsó dolog, amit egy forgatókönyvíró meghúzna, ha egy kicsit is izgalmassá szeretné tenni a történetét. Heist movie-k esetében visszatérő elem, ahogyan elmesélik a szereplők a tökéletes tervet, hogy aztán már az első perctől kezdve ne úgy alalukjon semmi, és itt az alkotók tulajdonképpen feje tetejére állíthatnák a formulát azzal, hogy azért kéne szurkolnunk, hogy ne sikerüljön a terv, miközben csak azért sem csúszik bele hiba - de csak erre nem lehet egy filmet felépíteni.

Bonddal szemből például bántóan hiányzik így egy méltó ellenfél, egyrészt valódi ellenség helyett csak egy piti bérgyilkossal kell megküzdenie - akinek ráadásul az alkotás feléig az a feladata, hogy őt segítse. Nyilvánvalóan ezt hivatott pótolni a Karim Bey kontra szovjetek szál, de az sosem képes túlnőni egy irreleváns mellékküldetésen, ahová jóformán csak magával rángatja főhősünket az egyik mellékszereplő. Igazán csak a vonatút kezdetével és a tipikusabb Bond-motívumok előretörésével kap erőre a film, de a szkript itt sem tud szintet lépni: a párbeszédek jó része látványosan a nézőnek szól, az akciójelenetek iszonyatosan teátrálisan hagyják nyitva a menekülőutat Bond számára, a kissé túlgondolt történetet pedig kis híján összeroppantja a teher, hogy megfelelő logikába rendezze az eseményeket.

Egy ember azonban mégis helyén volt a képletben, Terrence Young rendezőnek köszönhetjük ugyanis azokat a vonásokat, amelyek tényleg felülmúlják a többi Bondot. Egy elszállt, kütyüvezérelt sci-fi helyett egy kissé talán felszínes, de klasszikus és két lábbal a földön járó kémfilmet kapunk, amelyben nem kell világot megmenteni és egyedül hadseregeket legyőzni, sőt, maga Bond sem olyan szuperember, mint amilyenné később vált. Mindezt pazarul eltalált helyszínekkel körítve: Isztambul és az Orient Expressz is egy jellegzetes és egzotikus hátteret ad, amelybe csak az Angliára kísértetiesen hasonlító jugoszláv hegyvidék rondít bele. A rendező emellett igyekezett egy feszes és (amennyire ez az elfuserált forgatókönyv lehetőséget adott rá) feszült alkotást kihozni a rendelkezésére álló elemekből, és a korszak nevetséges sajátosságait leszámítva alapvetően nem is vallott kudarcot.

Az Oroszországból szeretettel nagy tragédiája tulajdonképpen tehát az, hogy akkor próbálta az egész Bondság inverzét venni, amikor még ki sem alakult, hogy pontosan mit is kell érteni ez alatt. Így alkotói igazán művük hatásmechanizmusával sem voltak tisztában, a végeredmény pedig egy hanyag jórészt lapos és a saját poénjait előre lelövő mű lett. Young viszont sikeresen érte el, hogy James Bond ne egy rajzfilmszerű szuperkémnek, hanem egy sebezhető, emberközeli titkosügynöknek tűnjön, és ebből a szempontból teljesen jogosan lett emlékezetes a produkció.

5,5/10

Az Oroszországból szeretettel teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán