Az már most biztos, hogy 2015 legalulértékeltebb horrorfilmje Bruce McDonald kanadai rendező Hellions című alkotása lesz. Az imdb-n jelenleg 4.4 ponton tanyázó, a rottentomatoes-on pedig 25%-on álló horrort a kritikusok az interneten szinte mindenhol a földbe döngölték, és fanyalogva a sarokba hajították. Nem tudom, mi lehet ennek a hátterében, talán mindenki McDonald hihetetlenül intelligens Pontypooljához (2008) viszonyította az alkotást, mindenesetre úgy tűnik, nekem itt, Magyarországon kell igazságot szolgáltatnom a film alkotóinak. A Hellions ugyanis - írd és mondd - egy meglehetősen jó (művész)horror.
A történet főhőse, a tinédzser Dora (Chloe Rose) pont Halloween napján tudja meg, hogy terhes. Elég nagy traumát okoz neki ez a felismerés, és egyelőre sem a barátjával, sem az édesanyjával nem osztja meg ezt a hírt. Aztán leszáll az este, és ahogy kell, elindul a halloweeni mulatság. A barátja érkezésére otthon, magányosan várakozó Dorával ezen az éjjelen azonban rémálomba illő események történnek: démoni viselkedésű álarcos kisgyerekek kezdik el terrorizálni, a hasában lévő magzat ijesztő ütemben növekedni kezd, és mintha a valóság is kifordulna a sarkaiból...
Ritkán szoktam nekiugrani ilyen rossz megítélésű filmeknek, és ha mégis megteszem, általában be szokott igazolódni a tömegek negatív ítélete, ám ezúttal szerencsém volt, és megérte bizakodnom a rendező személyében. Való igaz, hogy a Hellions esetében az alkotás alapja, a forgatókönyv gyengébb, mint az etalonnak számító Pontypool esetében (ott ugyanis Tony Burgess regénye/forgatókönyve már magában is forradalmi erejű mű volt), de azért egyáltalán nem lehet fércmunkának nevezni a Pascal Trottier jegyezte mostani szkriptet sem. Az általában rövidfilmeket író Trottier egy olyan történetet álmodott meg, amely csak a felszínen felel meg a Hellionsról széles körben elterjedt "A kukorica gyermekei találkozik a home invasion filmekkel meg a Rosemary gyermekével Halloweenkor" vélekedésnek. Aki csak ennyit olvas ki a sztoriból, az végzetesen megreked a felszín kapargatásánál, és egy logikátlan katyvasznak fogja tekinteni az egész mozit. Ha azonban szimbólumokkal alaposan megrakott metaforikus elbeszélésként tekintünk történetre, ami egy, az anyaságra még fel nem készült tinédzser lelki vívódását (Megtartsam? Ne tartsam? Milyen hatással lesz ez a gyerek az életemre? Ő is egy lesz majd a halloweeni csínytevők közül?) mutatja be a horror eszközeivel, akkor már egészen más a leányzó fekvése. Kis bölcsészfejtegetéssel kilogikázható, hogy a házba betörő démoni kölykök olyanok, mint a lány testében megjelenő új élet; benne van a pakliban, hogy a komolytalan apafigura a gyerek hatására "fejvesztve" távozik a kapcsolatból; a főhősnő angyali jelmezben (tisztán és szűziesen) vívja harcát a kis pokolfajzatokkal, de a méhe már tisztátalan, és a hasán stigmaként ott is van az egyik démonfióka vérmocskos keze nyoma; a démonok elleni "szer" is olyan anyag, ami már a Bibliában is a megtisztulás és az isteni ítélet jelképe; stb. A mű mondanivalójának teljes körű feltérképezése kiváló kaland lehet az arra fogékony filmnézők számára, és az újranézhetőséget is szavatolja.
A történet lezárása is trükkös. A keretként megjelenő kórházi jelenet második felét felületesen megtekintve azt hihetnénk, hogy végre napirendre térhetünk a film során lezajlott, valóságtól elrugaszkodott események fölött... ám ha jobban belegondolunk a záró jelenetbe, rá kell jönnünk, hogy még mindig nem tudjuk, mi történt valójában Halloween éjjelén... és azt sem, hogy mit is látunk pontosan a zárásnál... vagy mégis? Vigyázat, kifejezetten "agyas" lett a sztori befejezése is!
Ám nem csupán a történet emeli az átlaghorrorok felé a filmet. Bruce McDonald rendezése szintén megér egy misét. Az alapvetően tévéfilmesnek számító kanadai úriember kiváló érzékkel mozdítja ki a nézőt a komfortzónájából, és alkot sajátos hangulatú horrort a "lilás ködben úszó" kifakult álomvilág megteremtésével, a lassítások és a gyorsítások rémálomszerű alkalmazásával, valamint a néha szinte már teleportálással közlekedő maszkos gyerekek félelmetes fényképezésével. Az élményt a Todor Kobakov és Ian LeFeuvre által komponált zene teljesíti ki, amely néha hátborzongató gyermekdalokkal, néha pedig nyugtalanító gitárfutamokkal operál. A filmben sok helyen azonban csak csend van: ennek is megvan a maga jelentősége, hiszen így a zenével aláfestett jelenetek még hangsúlyosabbak lesznek, és még inkább elrugaszkodhatnak a valóságtól.
Persze korántsem lett hibátlan a mű, a színészek játéka például kifejezetten gyenge pontja az alkotásnak. A főszereplő hölgy elfogadható, de viszonylag könnyen el is felejthető alakítást produkál, a kisvárosi zsarut alakító Robert Patrick (ő volt a T-1000-es a Terminátor 2-ben) meg hozza a B-filmes átlagot, de a többiek - élükön az álarcos gyerekekkel - elég rosszul teljesítenek. Hogy csak egy ordas hibát említsek: amikor a Rossif Sutherland alakította doki nyakán a friss sebet éppen összetűzik, igazán megremeghetett volna egy kicsit a jó doktor keze, de nem, a fickó ordít, és közben sziklaszilárdan tartja a kezében a zseblámpát... ezáltal hiteltelenné válik az egész jelenet. További hiányosságok fedezhetőek fel a hang- és látványeffektek terén is. Az elpusztuló ördögfiókák disznósivítása például ezer más moziból is ismerős lehet, meg aztán közelről a gyerekek maszkjai is hagynak kívánni valót maguk után, szóval külcsín tekintetében azért vannak a gondok a filmmel.
A külcsín mellett a belbecs sem makulátlan, a szereplők ugyanis finoman szólva nincsenek túldimenzionálva, a karakterek árnyaltsága senkinél nem megy túl egy-két sablonos jellemvonáson. Sajnos ez a főszereplő Dorára is igaz, bár az ő esetében mentő körülmény lehet, ha úgy tekintünk a szereplőre, hogy ő "a" tipikus esendő lányt testesíti meg a metaforikus elbeszélésben, nem pedig "egy" specifikus, különös sorsú személyt.
Álláspontom szerint a Hellions még a fent megjelölt hiányosságok figyelembevételével is az év jobban sikerült horrorfilmjei közé tartozik, akármit is írjanak róla a külföldi kritikusok. A mozit különös hangulata, egyedi látványvilága, tetszetős zenéje és parabolaszerű története megfelelő összetételű nézőközönség esetén ideálissá teszi egy Halloween esti megtekintésre is. Bruce McDonald ugyan nem ugrotta meg a 2008-as remekművének színvonalát - bevallom, én ebben nem is reménykedtem - , de egy igen tisztességes munkát rakott le elénk. Persze csak akkor áll mindez, ha a helyén tudjuk kezelni a filmet.
8/10
A film teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
