[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]

Az indie-filmeknek mindig is kedvenc témaválasztásuk volt az otthont adó kisvárosba és rajta keresztül a fiatalkor végére való visszatérés. Persze ez a fajta nosztalgikus, múltbeli hibáink kijavítása utáni vágyakozás az emberi természet sajátja, de az USA-ban, ahol a leérettségizés egyet jelent a szülői ház és gyerekkori barátaink több ezer kilométerre magunk mögött hagyásával, ezek az érzelmek hajlamosak felnagyítódni. Így van ez az In Real Time esetében is, amely egészen drasztikus megoldásokig hajszolja főhőseit az egykori idill újrateremtése céljából - ugyanakkor pont nem ezekkel az érzelmekkel van a baj, hanem a körítés mesterkéltségével.

Oscar egy igazi kaméleon: minden helyzetből ki tudja dumálni magát, és minden helyzetbe bele tud dumálni másokat, azonban amikor húga, Agnus öngyilkossági kísérletéről szerez tudomást, jól tudja, hogy a színészi tehetsége semmit sem ér. Azonban eltökélt, hogy megmenti és újra boldoggá teszi húgát, ezért édesanyjához hazaköltözve elhatározza, rendbe hozza Agnus kisiklott életét, amely szerinte az érettségi bankettjükön ment tönkre. Ehhez pedig egy elvetemült megoldást választ: úgy dönt, hogy a fontosabb szereplőkkel újrajátszatja és happy endre hozza ki ezt a bizonyos 10 évvel ezelőtti éjszakát, és talán közben még a saját múltját is megjavítsa.

Ezzel a forgatókönyvvel is az a baj, ami az indie-mozik legtöbbjével: túlírt, pontosabban túlgondolt. Ez alatt nem is az alapötletet értem (az még egészen jól működik az alkotásban), hanem azt az érzést, hogy a szerző fejében minden egyes szereplőnek kötelezően hihetetlenül eredeti vonásokkal kell rendelkeznie és őrültebbnél őrültebb dolgokat művelnie. A probléma csak az ezekkel a próbálkozásokkal, hogy legtöbbször a legkevésbé sem eredetiek, ellenben kellően erőltetett tálalásban nagyon kínosan mutatnak. Főhősünket például egy olyan jelenettel vezeti be Hecht, amelyben árkon-bokron át kell menekülnie egy felszarvazott férj elől (aki aztán minden további nélkül meggyőz arról, hogy ő csak egy soha nem látott unokaöcs), pedig ez leginkább egy szakállas viccre vallana, nem egy magát kicsit is komolyan vevő forgatókönyvre. Az ehhez hasonló hatásvadász megoldások határozzák meg a szkript első felét, ugyanakkor a másodikra előlép a független filmek másik klasszikus vonása: a valódi, emberközeli érzelmek.

Hecht figurái ugyanis legyenek bár eleinte nagyon mesterkéltek, alapvetően nagyon is emberi vonásokkal rendelkeznek, olyan hibákkal, vágyakkal, sorsokkal, amelyeken valamennyire szerintem mindannyian osztozunk. A forgatókönyv pedig azért is képes végül egészen szívhez szólóvá válni, mert kevesen lesznek olyanok, akik nem ismernek magukra valamelyik szereplőben. És végső soron ami kezdetben extravagáns történetmesélésnek tűnt, azt az író képes egy értelmes koncepció és mondanivaló részévé rendezni, legalább félig meddig megindokolva, hogy miért volt szükség bizarra húzásaira.

Furcsa képződmény tehát az In Real Time: akármennyire is egy jó elképzelésnek tartom, van egy nagyon nehézkesen mozgó, hatásvadász szakasza, amely kétségkívül megterhelő az olvasók (és a majdani nézők) számára. Amennyiben Hecht képes ezeket a motívumokat egy sokkal letisztultabb formába önteni, biztos vagyok benne, hogy műve egy sokkal jobb, de legfőképp, sokkal egységesebb képet fog mutatni, akkor pedig akár egy kisebb indie-klasszikus is lehet majd belőle.