Annak ellenére, hogy utána még érkezett egy Toy Story 3, nagyjából az Up-ot tekinthetjük egy korszak lezárultának a Pixarnál. Annak a korszaknak, amely a semmiből egy egész stúdiót emelt a filmvilág meghatározó entitásai közé, és amelyet 6 évnyi útkeresés követett, mire újra elő tudtak állni egy, a korai klasszikusokhoz méltó darabbal az Agymanók képében. Azonban akármennyire az Up-ot tartják a stúdió egyik csúcsteljesítményének, már erősen látszik ezen a darabon is a Pixar alkotóinak fásultsága.

Carl Fredricksen (Edward Asner) magányosan és bezárkózva éli életét, miután szeretett felesége elhunyt, gyerekeik pedig nem születtek. Emlékeihez, és ezen keresztül közös otthonukhoz éppen ezért mindenekfelett ragaszkodik, még akkor is, ha a szomszédos telken zajló építkezésnek útjában is van a háza, és éppen ezért az illetékesek mindent megtesznek azért, hogy eltávolítsák belőle. Carl azonban egy napon úgy dönt, unortodox megoldáshoz folyamodik: az idősek otthonába vonulás helyett léggömbökkel egyszerűen elrepíti házát, méghozzá arra az egzotikus dél-amerikai fennsíkra, ahova feleségével gyerekkoruk óta mindig is vágytak. A probléma csak annyi, hogy egy lelkes kiscserkész, Russell is csatlakozik hozzá, aki bármit megtenne az "Idősek segítése" plecsni megszerzéséért.

Ennél találóbban pedig akarattal sem fogalmazhatnám meg rögtön az Up legfurcsább vonását: van egy remek története, amelyet mindenáron mássá akar átgyúrni. Carl sztorijába szinte erőszakkal gyömöszöli bele Russellt, majd tulajdonképpen Paradise Falls egész világát, amely jórészt idegen testként létezik ebben a koncepcióban, amely a főszereplőhöz hasonló mogorvasággal figyeli, ahogy a Pixar megpróbálja gyerekmesévé formálni. Mert az igyekezet egyértelmű: ha a szokásos közönségükből indulok ki, az alkotók kicsit túllőttek a célon az elmúlás határára érkező, szeretett felségét elengedni képtelen főhősükkel, elvégre azonosulni nem éppen a legkönyebb Carllal. Éppen ezért érkezik a gyerekek szempontját megteremtő Russell, és a hangulatot lágyító Kevin és Dug, csakhogy ők soha nem növik ki a mesterséges funkcióikat.

Így a film középrészét egyenesen bugyuta közjátékok sorozatának is nevezhetném, amely csak arra szolgál, hogy kitöltse a Carl karakterívében keletkező hézagokat: amíg főszereplőnk a háttérben dúl-fúl, a többiek jól elökörködnek vagy elkergetőznek, hogy valamivel ki legyen töltve az idő. Azt viszont magam sem tagadhatom, hogy amikor a fő szálhoz visszatér, az alkotás egy gyönyörű parabolává teljesedik ki, amely a stúdió egyik legerősebb és legmeghatóbb élményévé válik. És persze lebutítva ugyan, de a filmben ott a tradicionális Pixar-humor, a szerethető karakterek és a magával ragadó animált környezet.

De ahogy a bevezetés sokat emlegetett, erősen vizuális képsorai is mutatják, ez a történet igazán kis léptékekben működik jól, és alapvetően sok okot nem tudok mondani, amiért a filmnek feltétlenül meg kellett volna haladnia a 30-40 perces játékidőt. (Mármint azt leszámítva, hogy ez egy olyan formátum, amelyben nem igazán lehet egy produkciót elkészíteni, főleg ezen a szinten.) Ugyanis ami erre a "mag"-ra rájön, az már inkább csak kínos sallang, amely leginkább azt igyekszik kompenzálni, hogy az Up egyáltalán nem gyerekfilmnek indult, de végül mégis kénytelen volt azzá válni.

8/10

A Fel! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán