Az isteni Vin Diesel előtt is voltak autóőrültek, jó pasik, és jó csajok a filmvásznon, csak az a bizonyos plusz adrenalinlöket hiányzott belőlük, amit kedvenc szétgyúrt, kopasz fejű akciósztárunktól megkaptunk. Példának itt volna egyik régi kedvencem, ez a Nicolas Cage nevével fémjelzett alkotás, amelyről szép emlékeket őriztem, és bizakodva csaptam bele az újrázásba, mondván, Elenor-ban biztos nem fogok csalódni. Nos, tévedtem, mára már nem kicsit rágta meg az idő vasfoga ezt az akciófilmet, amelyben minden adott volt, hogy örök darab legyen, ha egy kis tunningra vágyunk, mégis csak matiné lett belőle. Ne legyünk igazságtalanok, nem rossz darab ez, csak Vin után egy kicsit oldschool, kevésbé szofisztikáltan: nem pörget fel bennünket annyira, mint ahogyan azt a Toretto családtól megszoktuk.

Memphis Raines (Nicolas Cage) első osztályú autótolvaj volt, de édesanyja kérésére már évekkel ezelőtt kiszállt a buliból. Azonban egy nem túl szép napon az öccse, Kip (Giovanni Ribis) nagy bajba kerül, amikor nem sikerül elkötnie a megrendelt verdákat a pszichopata megrendelőnek, ezért, hogy megmentse az életét, kénytelen vállalnia azt, hogy két napon belül meglovasít 50 luxusautót. Az idő rövid, ezrét gyorsan összerántja a régi bandát, amely kiegészül Kip haverjaival, és már indulhat is a lóerővadászat...

Jerry Bruckheimer és Nicolas Cage nyerő páros volt egykoron, mégsem sikerült igazán jó filmet összehozniuk, dacára annak, hogy Angelina Jolie is jót szexiskedett benne, Robert Duvall hozta a tőle elvárható szintet és látványosan összetörtek egy rakás gyönyörű autót. Eléggé fékezett habzásra sikeredett a tolvajlás tempója, pont azért, mert túlságosan sok időt vesztegettek a karakterábrázolásra. Merthogy egy akciófilmnek ezt nagyon tud ártani, főleg akkor, ha nem találják el az alkotók a látvány és az érzelmek egyensúlyát. Így fordulhat elő az, hogy egy idő után már vágna az ember lánya minden kezébe kerülő tárgyat Cage-hez, hogy ne rinyálj már, inkább ülj a kocsiba és taposs bele a gázba! Az utolsó fél órára végre felpörögnek az események, addig azonban picurkát unatkozunk, és úgy érezzük, felesleges köröket futunk, még jó, hogy mielőtt elaludnánk, jön Vinnie Jones, és csinál egy kis rendet. Aztán megint leül a történet, majd végre erőre kap, és megkapjuk azt az adrenalinfröccsöt, amiért belevágtunk a film megtekintésébe.

Memphis alakjában semmi különös sincs, ezerszer filmre vitték már a karaktert, egy jó útra tért rosszfiút, aki a testvére kedvéért újra pokolra száll. Az igazi különlegessége az, hogy ő volt egykoron az autótolvajok királya, mindenki leborul a nagysága előtt, szegény néző pedig egyre idegesebb lesz, és szeretné már látni, hogy miért is van beájulva tőle a nép. Aztán persze a végén megtudja, de hiába dúlja fel a főhős a fél várost, mégis megmarad a hiányérzet, hogy nem hoztak ki mindent ebből az alaphelyzetből. Akad benne néhány szép kaszkadőrtrükk, de ez azért még kevés ahhoz, hogy a végkifejletig kitartson az érdeklődés, összességében kicsit fapados marad a filmélmény.

A karakterekkel az a legnagyobb baj, hogy teljesen sablonosak, és erősen háttérbe szorulnak Memphis mellett. Még Angelina Jolie sem kapott túl sok lehetőséget, éppen csak annyi időre ugrott be a forgatásra, hogy vadóckodjon egy kicsit, és okot szolgáltasson egy halovány szerelmi szálra, amelyből szintén ki lehetett volna hozni többet is. A főgonosz alakja sem lett eléggé félelmetes, engem legalábbis egyetlen pillanatra sem vert ki tőle a víz, teljesen átlagosan volt őrült, egyetlen mondata vagy tette sem tudott meglepni. Azért jutott nekünk néhány jó szöveg és emlékezetes jelenet, de egyik sem olyan, amit évtizedek múltán is könnyes szemmel emlegetnénk. Tisztes iparosmunka ez a film, sajnos nem több, sürgősen tolni kell utána egy kis Halálos iramban-t, csak hogy érezzük, élünk még, és kicsit feljebb kapcsoljunk a nyuggertempóból.

Nicolas Cage hozza a kötelezőt, talán kicsit komolyabbra vette a figurát, mint kellett volna, egy kis lazaság elfért volna még, de teljesen rendben van az alakítása. Angelina Jolie nem vitte túlzásba a színjátszást, bedobta magát, amikor kellett, és ennyi. Robert Duvall rá tökéletesen jellemző módon teljes emberábrázolást mutatott be, Giovanni Ribisi elég halovány volt, Scott Caan nagyon jól nézett ki, Delroy Lindo-nak voltak szép pillanatai, Christopher Eccleston tökéletesen felejthető volt. Ki ne felejtsük Vinnie Jones-t, ő természetesen egy isten volt, mint mindig.

Dominc Sena nem vette félvállról a rendezést, de erősen rányomta a bélyegét a filmre, hogy ez volt az első játékfilmje a műfajban, nem tudta teljes mértékben megtölteni tartalommal a játékidőt, az arányok nem voltak egyensúlyban, a forgatókönyv gyengeségeit nem sikerült ellensúlyozni a látvánnyal. Mert nem az a lényeg, hogy hány luxusautót zúzunk le, hanem az, hogy stílusosan tegyük azt. Kevesebb dráma, jobb duma, több akció, pörgősebb tempó, ennyi kellett volna ennek a filmnek. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, de túl sokat ne várjunk tőle. Legmélyebb bánatomra középszerű alkotásról van szó.

6/10

A Tolvajtempó teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.